Cím: Mókuskaland Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis mókus, akit Miki-nek hívtak. Miki a Fenyőerdő szívében élt, ahol a fák magasan az ég felé nyújtózkodtak, és a napfény átszűrődött a levelek között. Miki mindig is kíváncsi természetű volt,
Nemrégiben egy napfényben fürdő teraszon ültem, a Mátraalján, ahol a természet és az emberek története találkozik. Elém terültek a hatalmas fenyőfák, melyek generációk emlékét őrzik: a nagypapa ültette őket még régen, s most az unoka igyekszik életet lehelni a fák által alkotott hűvös ligetbe. Magas ágyásokat alakított ki, szalonnasütőt és grillezőt állított fel, s lampionokkal varázsolta el az estét, hogy a fények táncot járjanak a levegőben. Ez a tér, több kéz munkája, olyan, mintha különböző világok találkoznának itt, hiszen a fák mégiscsak összekötik őket, mesélve a múlt és a jövő összefonódásáról.
Itt mindig jó néhány fokkal hűvösebb van, mint máshol, ami a kánikulában még jótékony, így, ősszel viszont már fűtésért kiált. Amíg odabent melegszenek a radiátorok, idekint próbálom begyűjteni a bágyadt napfény egyre erőtlenebbé váló utolsó kis hullámait.
Felfelé, a Kékestető irányába merengve pillantok, és a szemem sarkából éppen csak észlelem a mozgást. Azonban ez a mozgás hirtelen megszűnik, majd újra feléled, mintha csak a természet játéka lenne. Oldalra fordulok lassan, és lám, egy fekete farkú, rozsdabarna mókus ugrál el mellettem, alig néhány méterre a foteltól, amelybe szinte belesüppedek, igyekezve, hogy ne zavarjam meg a kis jószágot, és ne zökkentsem ki a nyugodt pillanatból.
Talán még a lélegzetemet is visszafojtom, hiszen ki tudja, milyen apró részecskéket észlel az orrával.
Gyermekkoromban tanultam meg, hogyan válhatok egy szempillantás alatt mozdulatlanná. Apánk gyakorta vitt minket az erdő mélyére, ahol a vadászat mellett a megfigyelés és a természet titkainak felfedezése volt a fő célunk. Ilyenkor csendben kellett maradni, lélegzetünket visszafojtva figyeltük, ahogy a tisztáson feltűnik egy vaddisznókonda, vagy ahogyan a ravasz róka halkan közelít, esetleg a hatalmas agancsú gímszarvas lépdel elénk. Megtanultam, hogy hogyan kerüljem el a száraz ágakat, hogy ne törjön meg a csend a talpam alatt, és hogy olyan ruhát válasszak, amely nem csattog minden lépésnél, hanem színével és textúrájával egybeolvad a környezetével.
Nem veszi észre. Csak két méternyire van a foteltől, de úgy viselkedik, mintha ez az egész udvar az övé lenne. Talán igaza van, hiszen ritkán töltünk itt időt. Hetek telnek el, mire valamelyikünk végre kijut ide, és én magam, amióta kertes házban élek, még ritkábban látogatom ezt a helyet. Míg a távolabbi kert mindig munkát ad a szépsége mellett, itt, zöldségek és virágok nélkül, az idő inkább a pihenésé.
Már csaknem a bokám szintjén jár, és egyre inkább úgy érzem, hogy a pulzusom is a földhöz tapad, míg a testhőmérsékletem is drasztikusan csökken, mintha csak az lenne a célom, hogy teljesen beleolvadjak a környezetembe, és így figyelemmel kísérhessem őt. Amikor felém fordul, hirtelen észreveszem, hogy az ajkai egy hatalmas gömbben végződnek. Egy méretes diót szorongat a fogaival, és először nem tudom felfogni, hogyan tudja ilyen biztosan megtartani ezt a kemény héjat. A másik meglepetés pedig az, hogy ez a dió csodás, bordázott és krémszínű, ép és egészséges, míg otthon a dióburokfúró légy - ó, mintha csak Festéktüsszentő Hapci Benő szelleme lebegne a levegőben! - szinte minden zöld héjat feketére festett, és lyukat ütött a szívós kéregben, kiszívva az ízt és az erőt a gerezdekből.
Azt mondanám neki, hogy árulja el, honnan bukkant erre a csodára, a hibátlan szépségre, de miért is tenném? Még messze a tavasz, gyűjtse csak a kincseket, és bírja ki a telet, hogy jövőre újra itt találkozhassunk.
