A testverselés, mint önkifejezés, egy lenyűgöző művészeti forma, amely lehetőséget ad arra, hogy a test és a lélek harmóniáját a mozgás nyelvén fejezzük ki. Ez a kifejeződési mód nem csupán a szavak erejére épít, hanem a fizikai jelenlét, a ritmus és a mo

Készítettem már verstetoválásos matricákat, versek ritmusára koreográfiát, rendeztem irodalmi fashion show-t, ugrottam a közönségbe nagyszínpadról, versekkel teleírva teremtettem egy új hibrid műfajt az irodalomban, a testverselést. Ezt Viola Szandra hivatalos oldalán olvashatjuk, aki költő, író, műsorvezető, kulturális forradalmár. Köszönjük, hogy elfogadtad a meghívást.

Nagyon köszönöm, úgy tűnik, hogy a szöveg ismerős volt számodra, amit olvastál. Ezt a bemutatkozást egy érdekes felkérés ihlette, amelyben arra kértek, hogy egyetlen, bővített mondatban foglaljam össze eddigi tevékenységeimet és bemutassam önmagam. Ebből is világosan látszik, hogy sajnos nem sok időm marad a weboldalam frissítésére, pedig most szívesen hozzátennék még egy-két dolgot ehhez az egy mondathoz.

Az irodalom varázsa sokunk számára már gyerekkorban megmutatkozik, amikor a mesék világába merülünk. Nálam ez a felfedezés egy különleges könyvvel kezdődött, amely tele volt izgalmas kalandokkal és felejthetetlen karakterekkel. Ahogy olvastam, egyre inkább rájöttem, hogy az írás nem csupán szavak összessége, hanem egy olyan kapu, amely más világokba, érzésekbe és gondolatokba vezet. Azóta is folyamatosan keresem azokat a történeteket, amelyek inspirálnak és elgondolkodtatnak. Te hogyan találkoztál az irodalom világával?

Úgy vélem, hogy Magyarországon minden magyar emberben ott rejlik az irodalom iránti szeretet. Amikor visszaemlékszem a gyerekkoromra, az óvodás éveimre vagy későbbi iskolás időszakokra, mindig az jut eszembe, hogy különböző rendezvények és ünnepek alkalmával verseket kellett tanulnunk. De ez nem úgy értendő, hogy terhes kötelességként éltük meg; inkább a gyermeki lelkesedésemnek volt része. Az igaz, hogy a gimnáziumban néha már inkább a memóriánk fejlesztéséről szólt a dolog, hiszen naponta akár öt verset is meg kellett tanulni. De gyerekként ezt kifejezetten élveztem. Különösen emlékezetesek azok az esték, amikor édesanyám mesélt nekem lefekvés előtt; ezek a mesék gyakran órákig elhúzódtak, mert mindig kértem tőle, hogy meséljen még egyet. Ráadásul az iskolámban kiváló irodalomtanárok tanítottak, akik még inkább megerősítették bennem az irodalom iránti vonzalmat.

Ebből a nézőpontból nézve mélyen át tudom érezni, mennyire lényeges az irodalom számomra, hiszen szinte az életem szerves része. A mondókák és dalok világában nőttem fel, így nem is kellett sokáig töprengenem a jövőmet illetően. Egyértelmű volt, hogy az én utam valahogy kapcsolódik az irodalomhoz, legyen szó költőkről vagy írókról, akiket példaként állíthatok magam elé. Ha végigmegyünk a város utcáin, szinte minden sarkon egy költő neve köszön vissza ránk. Ez is mutatja, hogy bár az olvasás talán nem él éppen fénykorát, a magyar kultúra mélyén mégis élénken ott vibrál az írók és költők iránti tisztelet és szeretet.

A költő, írót, műsorvezetőt ez szerintem érthető, de mi az a kulturális forradalmár?

Ezt is magamnak találtam ki, hogy valahogy így tudjam tömöríteni azokat a tevékenységeket, amik nagyon sokfelé ágaztak. Részben egyébként ez csak annyit jelentett, hogy így szövetkeztem más művészeti ágak képviselőivel, és akkor mondjuk performanszokat hoztunk létre, táncosokkal közösen, vagy olyan is volt, egy keramikus, aki lámpát készített, ez ugye a Covid idején volt, amikor nagyon be voltunk zárva, és nem nagyon lehetett sem az utcára menni, sem a színpadra, hogy valami attrakció szülessen, akkor inkább azon gondolkoztam, hogy az otthonunkba hogyan tudnánk behozni az irodalmat, mert hogyha megnézzük a régebbi bútorokat, vagy akár a népművészetet, akkor látjuk, hogy milyen sok gondolatiság van belesűrítve mondjuk egy bútor elkészítésébe vagy egy hímzett darabba például, és akkor úgy gondoltam, hogy milyen jó.

Érdekes módon a meztelenségből egyre inkább a felöltözés és a felöltözöttség általi önkifejezés felé haladtam. Nem is tudom, hogy ez tudatos döntés volt-e, vagy inkább öntudatlan folyamat. Talán azért, mert a művészet világában, és különösen a színészképzés során azt figyeltem meg, hogy az emberek először lecsupaszítják önmagukat. Gondoljunk csak a modellekre, akiket smink nélkül válogatnak, hogy lássák, mit lehet kihozni az alapanyagból. Én is erre törekedtem a meztelenség kapcsán, de sokan félreértették ezt, és az erotikával azonosították, amikor a fotográfiáimon megjelent. Számomra azonban ez inkább egy első lépés volt, egy szembenézés önmagammal, ami után jó volt felöltöztetni a képet. A testre írt sorok után például az ékszerek kerültek előtérbe, és úgy vélem, hogy ezek az önkifejezés fontos részei. Most éppen nincs rajtam semmi, de a gyűrűim, a rajtuk lévő idézetek, mind-mind tükrözik, éppen milyen napom van. Nem minden verssor találja meg a helyét a ruhákban vagy az ékszerekben; van, ami a maga rövidségében nem mond sokat, vagy amit senki nem akar viselni. De van olyan, amit különösen fontosnak érzek, és ennek jelentősége van, szinte olyan, mint a kokárdának. Ha például egy verssort hordok a szívem fölött, az számomra különleges értékkel bír.

A felöltöztetés folyamata odáig terjedt, hogy használt könyvek, kukás zsákok és egyéb kreatív alapanyagok felhasználásával impozáns, barokk stílusú könyvruhákat alkottunk. Mindez a Hungarikum Élményházban zajlott, ahol végül a versek egymással párbeszédbe lépve egy színházi előadássá fejlődtek. A ruhák nem csupán esztétikai értékkel bírtak; a karakterek megformálásában is kulcsszerepet játszottak, így a szavak életre keltek, és az előadás különös mélységet nyert.

A testverselés egy olyan művészeti forma, amelyben a test a kifejezés eszközévé válik. Ez nem csupán a fizikai megjelenést jelenti, hanem a test és a lélek szoros összefonódását is. A döntéseim arról, hogy mi kerüljön a bőrömre, sok tényezőn alapul: a személyes élményeim, a kulturális hatások, és a művészet iránti szenvedélyem mind szerepet játszanak. Ez a folyamat számomra egyfajta alkotás, hiszen a testem a vásznom, és a választott motívumok, színek és formák mind üzenetet hordoznak. A kezdeményezés pedig gyakran a belső késztetésekből fakad; egy élmény, egy érzés vagy egy filozófiai gondolat inspirál, ami arra ösztönöz, hogy a testemen keresztül kommunikáljak a világgal. A testverselés tehát nem csupán a külső megjelenésről szól, hanem egy mélyebb, introspektív utazás, amely a művészet és az önkifejezés határvonalán egyensúlyozik.

Elsősorban a tánc világából merítem inspirációmat, hiszen rengeteg kortárs táncszínházi előadást láttam, és magam is írtam tánckritikákat. Ezek során találkoztam táncfotókkal is, és lenyűgözött, hogy egy táncos milyen sok mindent képes kifejezni a testével még a mozdulatlanság pillanataiban is. Nagy örömmel éltem át azt a különleges folyamatot, amikor beléptem egy színházba, ahol a szavak helyett a zene és a mozgás uralta a teret. Hazatérve, a bennem élő élményeket egy tánckritikában önthettem szavakba, szinte költői módon, hiszen mindig ihletett állapotban írtam, az előadások után azonnal, amikor még éreztem a pillanat varázsát.

Amikor ráébredtem, hogy ebből nem csupán egy tánckritika születhet, hanem versek is, szinte felvillanyozott a gondolat, hogy milyen izgalmas lenne egyesíteni a kettőt. Olyannyira, hogy akár a táncos testét is díszíthetnék egy-két verssorral. Ezzel egyfajta öntematizáló gesztust is gyakoroltam, hiszen a saját testem viszonyát is szerettem volna kifejezni, így én magam is kaptam néhány verssort a fotókon. A legérdekesebb talán nem is az volt, hogy a szerző teste is megjelenik a képeken, hanem az, hogy a művészet ezen ágában a szerző, mint egyén, sokszor háttérbe szorul. Míg egy színésznél vagy énekesnőnél fontos, hogy ott legyen a lemezborítón, itt inkább az érzés és a gondolat áramlása a lényeges. Ezt az érzést nagyon könnyen át tudtam adni Nánási Pálnak, aki a fotókat készítette, és annyira szabadon áramlottak az energiák, hogy volt olyan pillanat, amikor már az első fotó is olyan jól sikerült, hogy azonnal éreztem, hogy jó úton járunk.

Volt időnk bőven, akár két órát is eltölthettünk volna a részletek finomításával, de annyira világosan megértette mindenki a vers üzenetét, hogy a gesztusok jelentése is magától értetődővé vált. A könyv, amiről beszélünk, itt van nálam, és Poli azonnal rátalált a lényegre, ahogy a felkért táncosok is gyorsan felfedezték, hogy milyen testtartás vagy mozdulat szükséges ahhoz, hogy a képen megjelenjen. Így jött létre a testverselés, ami valójában egyfajta összművészeti kifejezésmód lett. Ennek következményeként születtek olyan irodalomnépszerűsítő megoldások, mint a versmatricák vagy a tetoválások, de az igazi művészi üzenet a „Testreszabás” című kötetben található.

Kérdezted azt is, hogy ez egy folyamat része, vagy szeretném-e folytatni. Én valamennyire lezártnak érzem ezt, tehát hogy készült belőle kiállítás, kötődtek hozzá, utcai performanszok, született egy album, ami egyben könyv is, és azóta nagyon sok minden más foglalkoztat. Ugye most éppen elkezdtem doktorizni, és ott is a népi motívumokkal foglalkozok, és volt is egy adjunktus, aki mondta, hogyha ezt a testtematikát szeretném továbbvinni, akkor ő nagyon szívesen vállalja az én témavezetésemet, és pedig egy olyan emberről van szó, akire nagyon felnézek, és szerintem nagyszerű oktató és nagy tudású ember, de mégis azt mondtam, hogy nem, már nem ez érdekel.

Azt hiszem, hogy ez jól mutatja, hogy valamilyen szinten le tudtam rendezni magamban azokat a kérdéseket, amivel egyébként nemcsak a művész, meg az alkotó, hanem mindenki találkozik. Először ez a meglepettség, hogy jé, van testem, és hát nyilván ez ebből a szempontból összefügg a felnőtté válással, vagy azzal, hogy a kislányból nő lesz, merthogy úgy valahogy máshogy kezdenek az emberre nézni, és akkor ezt le kell reagálni, meg hát nyilván az a folyamat is benne van, ami szintén a kislányból a nővé válás, amikor még elkérem az anyukám cipőjét, vagy direkt egy számmal nagyobb melltartót veszek fel, mert én akarom mutatni, hogy igen, már nő vagyok, tehát biztos, hogy ez a fajta rácsodálkozás, meg mutatni akarás is benne volt ebben.

A következő, hogy ez az egész változik, és hogy néha olyan dolgok történnek, amiket nem akarok, vagy hogy mondjuk jönnek betegségek, amik az egész lényemet, az egész identitásomat, az egész egzisztenciámat fenyegetik, az szerintem nagyon meghökkentő, és ebből a szempontból még biztos, hogy fogok a testtel foglalkozni, mert szerintem minden életszakaszban meg kell ezzel barátkozni, hogy akármennyire szellemi létezőnek is tartjuk magunkat, főleg, akik ilyen művészettel vagy ilyen dolgokkal, bölcsészettel foglalkozunk, de hogyha jön valami változás, telik az idő, vagy mondjuk jön egy betegség, akkor még a személyiségünk is megváltozhat. Tehát például nem olyan régen voltam súlyosan covidos, és egészen döbbenetes, hogy ez a vírus, tehát hogy olyan lélektani kilengéseket produkál, amikről én azt hittem, hogy függetlenek, tehát hogy én ennyire tudom, hogy hol van a test és a lélek határa, és tudom, hogy mi az, ami pszichés, és mi az, ami egy fizikális tünet, és nem. Sokkal inkább összefügg minden mindennel, és hát aztán a testünk határai azok kiterjeszthetők egészen a természetig szerintem.

A művészeted egy különleges fejezete most egy titkos fiókba került, ahol a múlt emlékei lapulnak. Mi rejlik ebben a fiókban? Talán ott találhatóak azok a könyvek, amelyekben a korábbi gondolatok és érzések tükröződnek; olyan művek, amelyek a saját világodat formálták, és a kreatív energiádat táplálták. E korszak műalkotásai, legyenek azok festmények, szobrok vagy irodalmi darabok, mind-mind azokra a tapasztalatokra és élményekre építenek, amelyek ebben az időszakban formálódtak. Milyen színek, formák és történetek várnak arra, hogy újra felfedezd őket? Milyen érzéseket, emlékeket idéznek fel, és hogyan hatnak a jelenlegi látásmódodra? Ez a fiók nem csupán a múlt, hanem a jövő inspirációjának forrása is.

Az első könyvem, amit most nem tudok előkeríteni, egy igazi kísérleti darab volt. A Léleksztriptíz címet viseli, és már a nevében is ott rejlik az a vágy, hogy leleplezzük önmagunkat, hogy felfedjük a bennünket foglalkoztató mélységeket. Mint minden debütáló mű, ez is tartalmaz olyan írásokat, amelyek már nem annyira tetszenek nekem. De ha figyelembe veszem, hogy ezek részben egy gimnazista vagy éppen csak egyetemistaként születtek, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy bátor és hasznos lépés volt a fejlődésem érdekében. Minden egyes sor egy újabb lépcsőfok volt ahhoz, hogy továbbléphessek és fejlődhessek a saját írói utamon.

Még mindig hatalmas örömmel tölt el a testreszabás lehetősége, amit nemcsak magamnak tulajdonítok, hanem a táncművészeknek és Nánási Pálnak is, akiknek a hozzájárulása nélkül mindez nem jöhetett volna létre. Miután ezt megtapasztaltam, gyorsan túlléptem a korábban említett testverselésen. Úgy érzem, hogy már feldolgoztam azokat az életkorral kapcsolatos kérdéseket és sajátosságokat, amelyek akkor foglalkoztattak. Most már inkább a szakralitás felé terelődtem, amelyet a használt fényforrások is tükröznek.

A borítón látható wolfram szál helyén egy kereszt található, ami számomra egy mély szimbolikát hordoz. Úgy vélem, hogy ez a kereszt Jézus testének megjelenítését idézi fel, amelyet gyakran gyertyával vagy fénnyel szokás ábrázolni. Ez a motívum az egész kötetem szellemi otthonkeresésének szimbóluma, amely eltér a fizikai értelemben vett otthonkereséstől, mint amilyen például egy erdei séta során tapasztalható. Ugyanakkor, amikor valóban átéljük az egységet, ez a tapasztalat mindig egyaránt magában foglalja a szellemi és a fizikai dimenziókat. Ezért nem lehet csak az egyikre vagy a másikra korlátozni, hanem az igazi harmónia a kettő keveredésében rejlik. A könyv során sokat foglalkoztam vallási szimbólumokkal, és úgy érzem, hogy eljutottam a kereszténység megértéséhez.

Ez a kötet mélyen gyökerezik a keresztény hagyományokban. Már egy évvel az első ifjúsági fantasy regényem, a Világfa 9 ága megjelenése után is foglalkoztatott a fény és árnyék, valamint a fény és sötétség harca. Érdekes módon, csak később realizáltam, hogy mindkét műben, a meseregényben és a verseskötetben is fellelhető ez a sajátos szimbolika, a fény és sötétség küzdelme. A meseregényemben például bukott fényhozók jelennek meg, ami tovább mélyítette az érdeklődésemet e téma iránt. Jankovics Marcell tanulmányában olvastam, hogy szerinte a legősibb mese vagy történet a világon ebből a fény-sötétség harcból ered, és hogy mindennek a lényege ebből a konfliktusból bontakozik ki. Az idő múlásával ez a téma egyre bonyolultabbá és rétegzettebbé vált, de úgy vélem, hogy a legszebb az egészben az, ha ezek a dolgok ösztönösen, a tudattalanból törnek a felszínre. Amikor nem egy külső, irányított művészi programról van szó, hanem amikor a jelkép és a téma magától formálódik, az valóban érdemes arra, hogy foglalkozzunk vele.

A Poeticon egy olyan rádiós műsor, amely a költészet és az irodalom világába kalauzolja a hallgatókat. A program célja, hogy bemutassa a kortárs költőket, irodalmi alkotásokat és a versírás különböző formáit. A műsor során interjúkat készítek írókkal, beszélgetek az inspirációikról és a kreatív folyamataikról, valamint megosztok különböző irodalmi műveket és elemzéseket. A Poeticon tehát egy olyan platform, ahol a szavak és a hangok együtt teremtik meg a költészet varázsát, és ahol a hallgatók új perspektívákat nyerhetnek az irodalom terén.

Az irodalom iránti szenvedélyem egy különleges formát öltött: egy könyvajánló műsor keretében oszthatom meg a kortárs alkotók világát a hallgatókkal és nézőkkel. Jelenleg a Hír FM-en hallható, továbbá a Magyar Nemzet Video csatornáján is elérhető ez a videocast. Minden héten egy-egy szerzőt vagy kortárs művészt hívok meg, hogy beszélgessünk a munkásságukról és inspirációikról. Amennyiben a vendégem nem élő szerző, nem kell megijedni: nem halotti szeánszra készülünk! Inkább a megemlékezések és évfordulók apropóján invitálok olyan kutatókat vagy szakértőket, akik mélyebb betekintést nyújtanak az adott szerző életébe és örökségébe. Ez a műsor nem csupán egy hobbim, hanem az életem jelentős részét képezi. Olyan szükséges tanulási folyamat is, amely folyamatosan arra ösztönöz, hogy figyelemmel kísérjem a kortárs irodalmat. Így legalább elkerülöm azt a csapdát, amelybe sokan beleesnek: a múltba révedve elfeledkeznek a jelen alkotóiról. Persze vannak, akik ezt a luxust megengedhetik maguknak – ők a kivételek. Én viszont mindig új felfedezések elé nézek, és izgatottan várom, hogy ki következik a következő adásban!

Sokan vannak, akik csak a saját szavaikat írják le, de nem szentelnek figyelmet mások írásainak. Véleményem szerint ahhoz, hogy valaki folyamatosan fejlődjön, elengedhetetlen a sok olvasás. Hiszen hamar rá fog jönni, hogy amit ő most papírra vetett, azt már mások is kifejtették előttük. A spanyolviasz feltalálása nem lehetséges anélkül, hogy tisztában legyünk a mások által megfogalmazott gondolatokkal. Ezért számomra óriási kihívást és egyben megtiszteltetést jelent, hogy lehetőségem van tapasztaltabb kollégákkal beszélgetni, hiszen tőlük sokat tanulhatok.

Az irodalom megszerettetése valóban izgalmas kihívás, és számos módszer létezik, amelyek segíthetnek ebben. Tapasztalataim szerint a legfontosabb az élményszerűség. Fiatalok esetében érdemes olyan műveket választani, amelyek kapcsolódnak a saját életükhöz, élményeikhez, vagy éppen a körülöttük zajló világ eseményeihez. Interaktív olvasási formák, mint például színdarabok előadása vagy közös könyvklubok szervezése, szintén vonzó lehetőségek. Idősebbek esetében a nosztalgia erejét használhatjuk: olyan klasszikusokat ajánlhatunk, amelyek emlékezetes pillanatokat idéznek fel számukra. A közös beszélgetések, irodalmi estek vagy akár a könyvekhez kapcsolódó filmek vetítése szintén nagyszerű módja lehet az irodalom iránti érdeklődés felkeltésének. Fontos, hogy az irodalmat ne csak tankönyvként, hanem élő, lélegző művészetként mutassuk be, amely képes érzelmeket kelteni és gondolatokat ébreszteni. A személyes élmények és a közösségi élmények megosztása segíthet abban, hogy az emberek úgy érezzék, az irodalom nem csupán szavak halmaza, hanem egy kapu a világ megértéséhez és az önkifejezéshez.

Úgy vélem, hogy ez számomra egy rendkívül személyes téma, hiszen gyakran érzem, hogy a saját értékemet folyamatosan bizonyítanom kell. Az írók és költők megítélése sokszor ellentmondásos, és ez a helyzet engem is érint. Azt látom, hogy a néplélekben a költészetnek különleges helye van: szinte minden második utcát költőről neveztek el, és sokan álmodoznak arról, hogy maguk is írókká váljanak. Van egyfajta közvélekedés, hogy ha valaki rendelkezik egy könyvvel, akkor automatikusan valami fontosat képvisel, akár személyi edző, színész vagy bármi más területen tevékenykedik. Az írói cím tehát sok ember számára státuszszimbólumot jelent, ami megerősíti a létezésüket a társadalomban.

Ez is ott van, meg ez a szegény, szerencsétlen éhező nyomorult, ez pedig a másik, ami gyakran az emberek fejében megjelenik, meg hát ugye én ráadásul még tetézem a bajt, még filozófia szakot is végeztem, és ott is éveken keresztül gondolkoztunk azon, hogy egyáltalán mi a filozófia haszna, meg hogy mi is az, hogy filozófia. Igen, ezek elég nehéz körök voltak, és egyébként megvan a haszna, csak valahogy ez még annak számára sem mindig egyértelmű, aki műveli, de közben pedig rájövünk, hogy egyáltalán ahhoz, hogy bármilyen problémát meg tudjunk oldani, nemcsak a pszichológia szükséges, hanem mondjuk a filozófiában már megírták ezt nagy gondolkodók, és amikor mondjuk a pszichológia tudománya vagy a szociológia nem volt még ennyire fejlett, akkor inkább filozófusokat olvastak, és a mai napig is érdemes hozzájuk visszanyúlni.

Az irodalom világában is hasonló igazságok érvényesülnek: a különféle élethelyzetek, mint például a kapunyitási pánik, életközépi válság, szerelmi problémák vagy éppen az önkeresés mind olyan kihívások, amelyekkel szembesülünk az idő múlásával. Ahhoz, hogy ezeket a komplex érzelmeket és helyzeteket megértsük, újabb és újabb könyvekre van szükségünk. Az irodalom nem csupán szórakoztat, hanem segít abban is, hogy tovább lépjünk a nehézségeken, hiszen az élet folyamatosan változik, és ha megállunk, az gyakran rossz közérzethez vagy akár betegséghez vezethet. Az irodalom ereje abban rejlik, hogy mind a szerzők, mind az olvasók számára értékes eszköz. Számomra ez az egyik legfontosabb előnye; emellett a szórakoztatás mellett fejleszti a fantáziát és a nyelvi készségeket is. Bármilyen területen dolgozik valaki, a gazdag szókincs és a jó kifejezőkészség elengedhetetlen a sikerhez. Ha valaki képes pontosan megfogalmazni az érzelmeit és vágyait, az nemcsak a kapcsolatait teszi harmonikusabbá, hanem a saját életét is gazdagabbá és teljesebbé. Az irodalom tehát nem csupán menedék, hanem egy fontos eszköz az önkifejezéshez és a személyes fejlődéshez.

Nagyon érdekes kérdéseket vetettél fel! A művészet felfogása számomra egy sokrétű és dinamikus folyamat, amelynek számos aspektusa van. Az önkifejezés valóban központi szerepet játszik, hiszen a művész saját érzéseit, gondolatait és tapasztalatait közvetíti a világ felé. Ez a személyes dimenzió lehetőséget ad arra, hogy minden alkotás egyedi és autentikus legyen, tükrözve az alkotó belső világát. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a művészet ennél többre is hivatott. A váteszi szerep, amelyet említettél, szintén fontos: a művész nem csupán saját belső világát osztja meg, hanem képes arra is, hogy tükrözze a társadalom állapotát, elgondolkodtassa az embereket, és akár változást is inspiráljon. A művészet tehát lehet egyfajta híd a különböző kultúrák, generációk és gondolkodásmódok között, amely összekapcsolja az embereket, és közös élményeket teremt. A kérdés, hogy a művészet „L'art pour l'art” vagy inkább a társadalmi felelősségvállalás irányába mutat, valójában nem kizárja egymást. Az alkotások lehetnek öncélúak, de egyben hordozhatnak társadalmi üzenetet is. A művészet ereje abban rejlik, hogy képes érzelmeket ébreszteni, gondolatokat provokálni és párbeszédet generálni. Számomra a művészet egy folyamatosan változó és alakuló fogalom, amely az egyéni és kollektív tapasztalatok tükröződésén keresztül képes hozzájárulni a világ megértéséhez és formálásához.

Úgy vélem, hogy a művészetnek nincs egyetlen, kizárólagos főszerepe. Minden alkotónak meg kell találnia azt az irányt, ami számára a legfontosabb, vagy ami az adott életszakaszában lényeges. Ha valaki csupán szórakozni vágyik, vagy barátait akarja megörvendeztetni, az éppolyan értékes lehet, mint amikor valaki a vátesz szerepét vállalja, vagy politikai üzeneteket közvetít a művein keresztül. Egyik megközelítés sem felsőbbrendű a másikkal szemben; az igazi lényeg az, hogy felfedezzük és kifejezzük azt, ami bennünket foglalkoztat. A társadalmi szerepvállalás valóban gyakran nagyobb elismerést kap, mint az önmagunkért végzett munka. Pedig fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy a saját tehetségünket is kibontsuk és megosszuk a világgal. Ha csak másokért alkotunk, anélkül, hogy önmagunkra figyelnénk, az is problémás lehet, hiszen mindannyiunkban ott rejlik egy sajátos adomány, amit érdemes kamatoztatni.

Néha elengedhetetlen, hogy önzők legyünk, és időt szenteljünk saját képességeink fejlődésére. Ha van egy történet, ami belülről éget, és sürget minket, hogy papírra vessük, azt kötelező megvalósítani. Az ilyen vágyak nem véletlenek; valami mélyről fakadnak. Amikor befejezünk egy könyvet, gyakran nem is sejtjük, hogy az milyen hatással lesz másokra, vagy hogy milyen utat fog bejárni. De szinte mindig beigazolódik, hogy ha szívvel és lélekkel dolgozunk, a munkánk végül eljut másokhoz is. Ez a visszajelzés pedig megerősít minket abban, hogy érdemes volt belefektetni az energiát.

A saját ars poeticámban sincs éles határvonal, amely világosan meghatározná, mi is a célom a művészettel. Számomra a művészet nem csupán egy eszköz, hanem egy folyamatos felfedezés, amely hol a kifejezés szabadságát, hol a mélyebb gondolatok megfogalmazását szolgálja. Legyen szó festészetről, írásról vagy zenéről, minden egyes alkotás egy újabb lehetőséget kínál arra, hogy feltérképezzem a saját érzéseimet és gondolataimat. Az, hogy mit hozok létre, mindig a pillanat varázsától függ, és a művészet számomra ebből a szempontból egy végtelen utazás, amely során folyamatosan keresem a saját hangomat.

Jelenleg egy új cél került a látóterembe, amely szorosan összefonódik a Hajnal öröksége sorozattal. Eddig két kötet már megjelent: a világfa kilenc ága és a hetedik égbolt. Ha minden a tervek szerint alakul, a kiadómmal közösen azt szeretnénk, hogy ez a történet egy négyrészes könyvsorozattá bővüljön.

Célom, hogy a 10-14 éves korosztály figyelmét felkeltve közelebb hozzam őket a kortárs irodalomhoz, miközben a hagyományaink értékeit is megőrizzük. Szeretnék létrehozni egy olyan varázslatos, fantasy világot, amely a sámánizmus és a magyar népi hagyományok gazdagságából merít. Manapság sok fiatal az északi, görög vagy éppen egyiptomi mitológiákat ismeri és olvassa, míg a hazai kultúránk kincseire, különösen a magyar mitológiai figurákra és legendákra, gyakran nem is gondolnak. Pedig a csillagképeknek is mind-mind megvan a saját magyar neve és a hozzájuk tartozó történetek, amelyek felfedezése izgalmas kalandot jelenthet. Ideje, hogy a fiatalok felfedezzék ezeket a csodás kincseket, és megtanulják, hogy a magyar hagyományok is ugyanolyan varázslatosak és izgalmasak, mint a világ bármely más kultúrája.

Úgy vélem, hogy egy ifjúsági regénysorozat remek lehetőséget kínál arra, hogy bemutassam mindazt a gazdag kultúrát, amelyben élünk. Szeretném, ha a fiatalok büszkén képviselnék hazánkat a külföldi utazásaik során, és amikor továbbtanulnak, elmondhassák, hogy nálunk milyen hagyományok és szokások élnek. Fontos, hogy megőrizzük és átadjuk ezt a kulturális örökséget, hiszen számomra az utazás nem csupán a változatos tájakról és ízekről szól, hanem arról is, hogy minden helynek megvan a saját mítosza, legendája, zenei hagyományai, és akár irodalmi alakjai is. Szívszorító lenne, ha a magyar kultúra eltűnne, csak azért, mert a magyar emberek nem értékelik eléggé ezt a kincset. Azt szeretném, hogy amikor egy külföldi látogat hazánkba, lássa, hogy itt milyen különleges értékek léteznek, és hogy ezek a hagyományok, bár nem mindig hivatalosan elismertek, részei a magyar identitásnak. Ha szétszóródunk a világban, akkor is fontos, hogy magunkkal vigyük ennek a csodálatos kultúrának a jó hírét, mint a magyar nép egyedi jellemzőjét.

Hogy tudja a művész azt a határt megtalálni, amikor még nem pojácaság vagy pózőrködés, hanem inkább egy rendhagyó kulturális forradalmiság, amit képvisel? Mit gondolsz, mikortól kezdődik számodra az a rész, amikor a művész már egyfajtaképpen visszaél a művészetével vagy a művészi értékkel.

Úgy vélem, hogy amikor a művészet öncélúvá válik, tehát ha csupán a magamutogatás eszközévé degradálódik, akkor az már nem igazi kifejezés. Azok, akik rendelkeznek arányérzékkel vagy művészeti érzékenységgel, könnyen észlelhetik a különbséget a celebek felületes produkciói és egy valódi kortárs performansz között. A közösségi média korában, ahol szinte mindenki az exhibicionista énjét hirdeti, lassan elmosódnak a határok; szinte bármit meg lehet próbálni, főleg, ha egy jó cél érdekében tesszük. Ugyanakkor úgy érzem, hogy az irodalmi közönség még mindig kissé konzervatív, és ezen szeretnék változtatni. Akárcsak a színészek vagy zenészek esetében, ahol számos kísérlet és újítás elfogadott ahhoz, hogy a zene és a kulturális termékek elérjék a közönséget, ezt az irodalomban is meg lehetne valósítani. Az irodalomnak is érdemes lenne bátrabban kísérleteznie, hogy eljusson az emberekhez.

Azok a szerzők, akik egy kicsit különlegesebb alkatúak, sokszor képesek személyiségüket is megmutatni, ami lehetőséget ad arra, hogy az olvasók könnyebben kapcsolódjanak hozzájuk. Néha úgy tűnik, hogy az írók és költők hajlamosak arctalanul maradni, csupán a könyvükre fókuszálva. Ennek oka valószínűleg az, hogy mi, alkotók, gyakran a magányos munka világában mozgunk – önelemzők vagyunk, és sok esetben introvertáltak, legalábbis az alkotási folyamat során. Ugyanakkor egy teljesen más személyiségtípust igényel, hogy valaki képes legyen szórakoztatni, előadni, vagy a médiában megjelenni.

Egyébként bevallom őszintén, hogy nekem is gyakorolni kell, vagy néha meg kell erőszakolnom magamat, hogy ezt is előhozzam magamból, mert én nagyon jól elvagyok a testverselés ellenére is, úgymond testtelenül. Amikor így nem kell magamat reprezentálni, ezt a Covid alatt éreztem nagyon úgy, ahogy így hetek teltek el pizsamában, meg köntösben, hogy teljesen mindegy az én fizikális valóm, hanem csak csetelek, meg olvasok, meg kiadok magamból szövegeket, vagy telefonálok, de ott is csak egy hang vagyok, és hogy ez nagyon komfortos tud lenni, és hogy ehhez képest nagyon ijesztő az, amikor mondjuk ki kell állni akár még most is így szerepelni, és akkor számít az is, hogy elkenődött-e a sminkem, vagy egyáltalán milyen az első benyomás.

Ezt le kell küzdeni, de hogyha sikerül, akkor szerintem annyira jó, hogyha azt a magánszemélyt is egy kicsit meg tudjuk ismerni, aki a könyvet írta, mert hát szinte nincs olyan, aki nem kíváncsi a kulisszatitkokra, hogy hogyan írtad, ez rólad szól-e, mennyiben szól rólad, hogyan gyűjtötted ezeket az elemeket, amiket aztán beemeltél a szövegbe, tehát erre nagyon kíváncsiak az emberek, és akkor ilyenkor jó, hogyha lehet a szerzővel beszélgetni, meg hát az is nagyon jó, hogyha meg lehet kérdezni. Na, ezt imádom a legjobban a műsoromban. Irodalomórán mindig az volt, hogy négy órán keresztül gondolkozunk arról, hogy mire gondolt a költő.

Általában az a helyes, amit a magyartanár gondol, és most végre fel tudom tenni szemtől szemben a kortárs íróknak, költőknek, hogy oké, ezt írtad, szerintem ezt, de jól gondoltam-e, hogy tényleg mit akartál ezzel mondani. Úgyhogy ilyen szempontból szerintem jó, hogyha a kortárs irodalomra még jobban fókuszálunk, és mögötte az emberre is, mert olyan is van, hogy a szöveg nem annyira átütő, de mondjuk az a téma, amivel foglalkozik, az valamiért nagyon fontos, vagy aki mögötte áll egy szerző, hogy ő annyira nagyszerű ember, és annyira jó kisugárzása, energiája van, hogy mondjuk az az, ami így átviszi a könyvet is, és segít megérteni adott esetben az elsőre egy kicsit nehezebb szöveget, mert hát azt látom, hogy nem minden kortárs irodalom olvasóbarát, de hogy ami meg nagyon könnyen adja magát, az meg nem akkora élmény.

Ez olyan, mint amikor felkapaszkodunk egy hegycsúcsra, és megpillantjuk a lélegzetelállító panorámát: az élmény maradandó és felejthetetlen. De ha csak otthon ülök, és a telefonomat görgetve nézem azokat a képeket, az nem hasonlítható ahhoz a varázslathoz, amit a természet közelsége ad. Ezért is szeretnék mindenkit ösztönözni arra, hogy merüljön el a szépirodalom világában. Az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy egyre inkább örülünk annak is, ha valaki ponyvát olvas. Nyilvánvaló, hogy a kezdet mindig fontos, de úgy vélem, érdemes túllépni a felszínen, és valódi, elismert szerzők műveivel gazdagítani az olvasási élményt. A mesterséges intelligencia hamarosan képes lesz ponyvát írni, de az olyan egyedi alkotások, mint a nyugatosok életművei, már más kérdés. Ahhoz valódi emberi személyiség és érzelem szükséges, amit egy gép soha nem tud pótolni.

Az a nézet, hogy a mű értéke kizárólag a benne rejlő tartalomra korlátozódik, sok vitát generál az irodalom világában. Az olyan alkotások, mint a falra akasztott banán, rávilágítanak arra, hogy a művészi érték gyakran független a fizikai formától. A mögöttes történetek, kontextusok és a művész élete mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egy alkotás hogyan rezonál a közönséggel. A kérdés tehát nem csupán az irodalom bulvárosodásáról szól, hanem arról is, hogy miként definiáljuk az értéket a művészetben. Az irodalom nem csupán a szavak összessége, hanem az érzések, gondolatok és társadalmi kontextusok komplex szövedéke is. Így lehet, hogy az úgynevezett "bulvárosítás" valójában egy új dimenziót ad az irodalomhoz, amely lehetőséget teremt arra, hogy a közönség mélyebb kapcsolatba kerüljön a művekkel. Tehát a kérdés inkább az, hogy hogyan tudjuk ezt a kettősséget – a mű önálló értékét és a mögöttes narratívát – összeegyeztetni az irodalom határain belül.

Az irodalom valódi esszenciája nem csupán a mögöttes eseményekben rejlik; sokkal inkább az olvasókhoz való eljutásban és a velük való kapcsolat kialakításában. Az egyik nem helyettesíti a másikat, hanem inkább kiegészítik egymást. Éppen ezért kedvelem azokat a pályázati felhívásokat, ahol a jeligék révén csupán a szöveg maga érvényesül. Az a gondolat, hogy érdemes megismerni az alkotót is, különösen akkor fontos, ha az értékes művek születéséről van szó. Ráadásul számomra különösen inspirálóak azok az interjúk, amelyekben neves színészek életútját ismerhetjük meg, hiszen ezek révén a háttérbe húzódó emberi történetek is megelevenednek.

Valami mélyebb tudást sikerül megragadnom, ami túlmutat a hétköznapok szürkeségén, az átlagos pillanatokban, amikor éppen csak létezünk. Frusztráló, hogy míg írtam egy elismerésben részesült könyvet, utána csak beslattyogok a sportcipőmben, sárosan, és azon töprengek, mit felejtettem el a boltban. Az agyam tele van apró, hétköznapi gondolatokkal, miközben vágyom arra, hogy újra elérjem azt a szintet, amire egy irodalmi mű képes. Ebből a szempontból nem csupán az én tudásom számít, hanem a szöveg saját tudása is. Izgalmas, ahogyan a nyelv önállóan életre kel, és ahogy én, sokat foglalkozva népi motívumokkal és szimbólumokkal, rájövök, hogy ezek mélyebb jelentéseket hordoznak magukban. Talán ösztönösen használok olyan elemeket, amelyek valami többet árulnak el, mint amennyit én valaha is képes lennék gondolni róluk.

Ebből a nézőpontból nézve felmerül az a kockázat is, hogy a hétköznapi emberekkel való beszélgetés csalódást okozhat. Ugyanakkor úgy vélem, hogy az olvasók képesek ezt helyén kezelni. Éppen attól válik valaki szimpatikussá, hogy látszik: nem egy misztikus ihlet szárnyain lebegve, az elefántcsonttorony csúcsán üldögél, hanem egy olyan egyszerű ember, aki a páros bevásárlótáskájával érkezik, és mondjuk, a felvétel végére már korog a gyomra. Ezzel a hétköznapi példával szeretném hangsúlyozni, hogy nem jó, ha azok az alakok, akiket később piedesztálra emelünk, túlzottan heroikusan tűnnek fel. Persze más a helyzet, ha valaki már elhunyt, és szeretnénk az emlékét megőrizni, vagy a magyarságunkkal összekapcsolni. De a kortársakban éppen az a vonzó, hogy sokkal közelebb állnak hozzánk, a valóságunkhoz.

A következő öt évre mik a tervek, hol szeretnéd látni magad öt év múlva?

Ez is mutatja, hogy néha mennyire a túlélésre koncentrálok, annyira el vagyok havazva a teendőimmel. Ahogy már említettem, célom a Hajnal öröksége tetralógia következő két kötetének megírása, miközben egy verseskötet is a nyomdai előkészületek fázisában van. Emellett esszék megírásával is foglalkozom. Valamiért az ünnepek különösen fontosak számomra, és most nyilvánvalóvá vált, hogy szinte minden ifjúsági meseregényemben fontos fordulópont vagy ünnepi esemény szerepel. Az esszékben pedig szinte az évkör minden ünnepét végigjártam, és mindegyikről írtam egy-egy sajátos szöveget.

Képzelj el egy olyan világot, ahol a novellák nem csupán papíron léteznek, hanem életre kelnek a digitális térben. Éppen ezen a gondolaton töprengek mostanában, hiszen a technológia folyamatos fejlődése új lehetőségeket kínál az irodalom népszerűsítésére. Szeretném, ha a videós tartalmak irányába kalandozva egy friss, izgalmas megközelítést alkalmaznánk. Itt fontos szerepe van a műsorvezetőnek, aki képes átadni a szövegek lényegét, de a vágónak és a kameramanoknak is kulcsszerepük van. Az, hogy milyen ritmusban tálaljuk a tartalmat, vagy hogy a felvételek hogyan közelítik meg a nézőt, mind-mind hozzájárul a nézői élményhez. A filmnyelv rejtelmeit még tanulmányoznom kell, hiszen szeretném, ha az irodalom modern köntösbe bújva, a mai kultúrához és médiafogyasztási szokásokhoz igazodva jelenne meg. Ezért keresek egy kreatív csapatot, akikkel közösen megálmodhatjuk és megvalósíthatjuk, hogyan tudunk izgalmas, tartalmas anyagokat, ajánlókat készíteni, amelyek nemcsak szórakoztatnak, hanem elgondolkodtatnak is. Az a célom, hogy az irodalom ne csak egy távoli világ legyen, hanem egy élő, lélegző, kortárs élmény, amely mindenkihez eljut.