A gazdagok mindig győznek? – Egy kérdés, amely sokakat foglalkoztat. A társadalom különböző rétegei közötti különbségek és a lehetőségekhez való hozzáférés gyakran meghatározó szerepet játszik az életünk alakulásában. A gazdasági erőforrások és a hatalom
Ruben Östlund Arany Pálma-díjas szatírája olyan, mintha egy luxushajóval indulnánk nyaralni, hogy aztán az utazás végére hánykolódó mentőcsónakban találjuk magunkat - tele társadalmi kritikával, és abszurd humorral. Ilyen A szomorúság háromszöge című film.
Mi a közös a luxusjachton pihenő, vagyonos elit tagjaiban, a nyereményutakat élvező, feltörekvő influencereknél, a részeg kapitány körül, valamint a hajó gyomrában serénykedő takarítók között? Mindannyian Ruben Östlund groteszk szatírájának színhelyén találják magukat, ahol az emberi társadalom különböző rétegeit képviselik – néha szó szerint is, hiszen a kritikát olykor a sűrű szószban tapossák. A "Szomorúság háromszöge" három fejezeten keresztül tárja fel a kapitalista világ mindenféle nyavalyáját, bemutatva a társadalmi hierarchiák abszurditását és az emberi kapcsolatok bonyolultságát.
Az első fejezetben a közösségi média csillogó, de üres színterén kalandozunk, ahol influenszerek és modellek uralják a terepet. A következő szakaszban egy lenyűgöző luxusjacht fedélzetén találkozunk a társadalom "elit" rétegének színe-javával: műtrágyamogulok, fegyverkereskedők és más extravagáns pénzéhesek. Az este csúcspontja pedig nem más, mint a kapitányi vacsora, egy igazi kulináris élvezet, ahol Woody Harrelson kommunista idézeteivel szórakoztatja a gazdag oligarchákat, tovább színesítve a már amúgy is pazar eseményt.
A harmadik fejezet izgalmas fordulatot hoz, amikor a túlélők egy elhagyatott szigetre kerülnek, ahol a társadalmi struktúrájuk egy takarítónő irányítása alatt kezd újjáépülni. Az életük a halászat, a ropi és némi kődobálás körül forog, ahogy próbálnak alkalmazkodni az új környezethez. Amikor végre felcsillan a civilizáció ígérete, a film egy lenyűgöző cliffhangerrel zár, amely számos kérdést hagy nyitva, beleértve azt is, hogy miért nem bukkantak friss vízforrásra a szamár közelében.
Östlund filmje egyedülálló módon egyesíti a provokációt és a szórakoztatást, miközben az emberi természetet olyan ironikus fényben tálalja, hogy az szinte fájdalmasan tükrözi vissza a valóságot.
