Szeifert Natália "Arcvakság" című műve egy különleges utazásra invitálja az olvasót, ahol a látás és a megértés határait feszegeti. A történetben a szereplők nem csupán a fizikai látás képességét vesztik el, hanem a belső világuk felfedezésére is kényszer

A Klubrádió honlapján minden héten közzéteszünk egy verses vagy prózai felvolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Szeifert Natália Arcvakság című regényrészletét hallgathatják meg a szerző előadásában.

Szeifert Natália az elmúlt másfél évtizedben a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő alakjává nőtte ki magát, több kötetével is hozzájárulva a hazai irodalmi élethez. Zenés irodalmi műsorunk, a Belső közlés, már több mint öt éve ad otthont a szerzőnek, ahol Szegő János vezette a beszélgetést. A műsor során Natália saját írásának egy részletét is megosztotta a hallgatókkal. Az elhangzott szöveg különlegessége, hogy egy olyan regény részletéről van szó, amely azóta sem látott napvilágot, miközben az író más projektekbe is belevágott, és új könyvekkel gazdagította az irodalmi palettát. Az akkori adásban elhangzott részletet mostantól a Klubrádió honlapján is meghallgathatják, és ha lejjebb görgetnek, az eredeti szöveget is elolvashatják.

Az utca egyik oldala már ismerős, a ház, ahonnan kilép, az ő otthona. Ha balra indul, egyenesen a Nyugati térre érkezik, ahonnan jól láthatja a forgóórát, ha elég közel húzódik a falhoz. Most éppen ezt szeretné tenni: a falhoz lapulni, mintha az ottani biztonság megóvhatná a világ zajától. Hirtelen, a háta mögött becsapódik a lépcsőház ajtaja. A magas, kétszárnyú kapu sokkal halkabban záródik, mint ahogyan azt bárki várná, amikor elengedi. Azelőtt sose tapasztalta ezt, de most nem fordulhat vissza, hogy bezárja. Már egy ideje nincs zár, a kapu sosem zárható kulccsal, a házmesteret – aki most már közös képviselőként emlegeti magát – hiába keresik, nem intézkedik, csupán a tolvaj vállalkozókat szidja, akikről Ágnes beszélt neki pár nappal ezelőtt.

De nem csak ez nem stimmel. Nincs meg valahogy az egész. Ami megvan, az apró síkidomokból áll.

A házfal, a járda, a ház vízszintes vonalai, a párkányok és a pinceablakok mellett a vakolat lepattogzott, mint egy régi festmény, a járda szélén kutyaszar hever, de legalább a széle mellett, így nem kell kikerülnie, ha egyáltalán elindul, ha egyáltalán merészeli. A keze is egy mozaik, a bot, amelyet szorít, úgy fehérlik, mint a bütykös kézfej. Minden egy szögletes világból, háromszögekből, négyszögekből, apró rombuszokból és paralelogrammákból álló töredezett felület, semmi sem az, ami volt, semmi sem olyan, amilyenre emlékezett – ha egyáltalán emlékezett valamire. Ez a világ egy papundekli-burok, minden csak megközelítőleg hasonlít arra, ami azelőtt volt, és mégis minden ismerős, nagyjából ott van, ahol lennie kell: az utca innenső oldala, a fény, amelyet most csíkokra tudna vágni az élei mentén, mert az is olyan, mint a papír. Mint a napközis kislányok által hajtogatott áttetsző bibliapapír, felhasítható, szétnyitható fény, nem számított erre, nem gondolta volna, hogy valami ennyire idegen is lehet.

Minden repedést ismer a járdán, kartonjárda, a szélét az előbb vágták le egy kicsorbult sniccerrel és hányaveti pocsolyákat rögtönöztek a behorpadt felületekre, beleszórtak néhány csikket.

Drapp zakók hegyesszögű háromszögei. Horgolt kardigánok sokszögeinek láncolata. Nyitva hagyott cippzárok a munkásszöld kabátokon, két téglalapra osztják a testeket, és fölöttük a fejek, amelyekről nem tud többé semmit mondani. Inkább lefelé néz, szatyrok, istenem, gondolja, a szatyrok, ez a szatyrok városa. Billa, Aranypók, Julius Meinl, a feliratok megvannak, a gyűrődésekben kiesnek belőlük betűk, de legalább ez, a betű megvan, így már matricáskönyv, tudja, mi hova illik, honnan mi hiányzik. És minden cipőt ismer, ami itt koppanhat és csosszanhat, mert ezek az emberek ebben a díszletben mindig ugyanazok a statiszták, mind a saját archetípusának megtestesítője, cipőjük töredezett felszíne, testük, mozgásuk darabossága mögött talán semmi nincs, ahogy saját nadrágszárában, jobb oldalon térd alatt sincs semmi, ami mégis van, az nem ő. Csak egy toldás.

Túl sokat gyakorolt. A lába kidörzsölte, hólyagosra égette a csonkot, ott, ahol ő véget ér és a toldás kezdődik. A fájdalom mára már eltűnt, most már képes elrugaszkodni, tudja, mikor és hogyan kell a botjára helyeznie a súlyát, és mikor szükséges a súlypontját áthelyezni. Soha nem gondolta volna, hogy ennyire bonyolult lehet, aztán meg azt sem, hogy valaha megtanulja. De itt, a papírutcán, minden más. Visszafordulni már nem lehet, előre haladni viszont rémisztő. Az idegenek bámulják, a város statisztái, azok az emberek, akiknek nincs igazi arcuk, és ő tudja, hogy ő is csak egy töredezett összkép, egy felismerhető szájjal és szemmel, de összességében értelmezhetetlen. Csak azt ne, hogy megint magával vigyék, soha senkinek nem árulja el, amit most végiggondol, miközben ellép a kapu elől, botra támaszkodva, fogait összeszorítva. Mintha a fogai hungarocellből készülnének, vagy valami kemény műanyagból, mint a lába, amely a nadrágja jobb szárában rejtőzik. Ha továbbra is így szorítja az állkapcsát, a fogai belesüppednek az ínyébe, és eltűnnek, mint a kis kavicsok, csigaházdarabok és csirkecsontok, amelyeket unalmas délutánokon a Sziráki nagymama udvarán dugdosott az agyagos földbe. Valamin lazítani kellene, de a botot nem lehet lazán fogni. Lehetne lazábban, de erre képtelen, most is úgy kapaszkodik belé, mint amikor járni tanult vele. A gyógytornász türelme végtelennek tűnt, hetekig mondogatta, hogy támaszkodjon, ne kapaszkodjon, hogy ha megdől, engedje el, mert hiába segédeszköz, ha a kezében marad, csak nagyobb kárt okoz, de tessék, a szorítás megint csak megmaradt, mert itt sokkal nehezebb, mint a kórházban vagy otthon az ágy mellett. Ha most elvágódna, vajon észrevenne-e valaki? Idejönne-e valaki, és hozzáérne-e valamelyikük? Mondjuk egy munkászöld kabátos. El tudná-e viselni, hogy az a valaki hozzáér, fölemeli, ne adj isten, hazakíséri, vagy ki a térre, leülteti a Skála Metró üvegtömbje elé, egy kikerülhetetlen jótét lélek, akit ő soha többé nem ismer majd meg.

Senki sem kedves, senki sem taszító, senki sem vonzó, senki sem elutasító, de a legfrusztrálóbb az, hogy senki sem tűnik ismerősnek. És azt sem tudja, hogyan voltak régen.