Szabó Magda naplóiban egy szenvedélyes lélek bontakozik ki, aki sosem vesztette el költői énjét. Minden sorban érezni lehet az érzelmek tüzét és a mély gondolatok árnyalatait, amelyek révén az olvasó egy különleges utazásra indul a szerző belső világába.

A hetvenes években, egy író-olvasó találkozón, amikor a kérdés felmerült, hogy miként lett író, határozottan válaszolt: így születtem. A lapok persze ügyesen megfogalmazták: íróhoz nem illő módon reagált. Pedig ebben a gyorsan odavetett, ám valószínűleg hosszú évek tapasztalatait tükröző kijelentésben valószínűleg ott rejlik a mély igazság.

Szabó Magda, a művészcsaládban felnövekvő tehetség, már gyermekkorában a mesék és dallamok világában találta magát. Édesanyja nagy mesélő hírében állt, míg apja Ady Endre köréhez tartozott Debrecenben. Unokatestvére, Szabó Emil, a zene világába vezette be, finomítva belső hallását. A beszéd és a zene összefonódása nem csupán szórakozás volt, hanem a mindennapok természetes része, így Szabó Magda sosem tartotta különlegesnek, hogy írni tud. Tehetsége korán megmutatkozott, hiszen a környezete által megteremtett alapvetés volt számára a kreatív kifejezés. Költeményei, valamint az Újhold körének jelentős lírikusaként való működése mellett a prózaírás terén is maradandót alkotott, még ha látszólag háttérbe is szorította a versírást. Ám a lírai tapasztalat, amely életművének szívét képezi, sosem tűnt el. Lengyel Balázs két tanulmányt szentelt ennek a jelenségnek - „Mégis költő!” és „Szabó Magda a lírikus” címmel - hangsúlyozva, hogy Szabó minden prózai siker ellenére, valójában mélyen gyökerező költő maradt. E sajátosság adja regényeinek egyedi ízét, amely semmi máshoz nem hasonlítható. „Valamikor, 1958-ban, amikor a Freskó megjelent, és csodák csodájára, az Élet és Irodalomban megengedték, hogy írjak róla, igen, akkor olyasmit írtam a regényről, hogy Szabó Magda végül is egy költő lírai erejével azonosult hősével.” E megállapítás rávilágít arra a gazdag költői elemre, amely Szabó Magda műveit jellemzi, és amely a huszadik századi magyar irodalomban kivételes helyet biztosít számukra. E kettősség, a lírai és a prózai világ összefonódása, olyan egyszerivé és egyedivé teszi munkásságát, hogy az időtlensége a nyelvünk határain túl is érezhető.

Szabó Magda regényei egyedi lírai világot teremtenek, amely az olvasókat mélyen megérinti, hiszen a történetei sokszor verseket inspiráltak. Ezen írások közül kiemelkedik a Karácsonyi vers, amely különösen közel áll a szívemhez. Ez a mű mesterien tükrözi Szabó költői érzékenységét, még ha nem is kapott annyi figyelmet, mint a legismertebb versei. Felmerül a kérdés, mennyire értékeljük valóban ezt a kiemelkedő költőt, vagy csupán egyfajta előszónak tekintjük a húszéves életművét, amely a Szüret című elbeszélő költeménnyel zárul, és látványosan illusztrálja a műfajok közötti átmenetet.

Az origó a hitvesi ágy

Palotai Erzsi egykor lelkesen írt az Ókútról, amely Esterházy egyik kedvence volt, megemlítve, hogy az ember ott „meglesheti a rejtelmet, a fű titokzatos éjszakai növekedését, megfigyelheti, hogyan válik valakiből költő!” A frissen megjelent Nyusziék - Naplók 1950-1958 szintén sok izgalmat ígér, hiszen bepillantást nyújt a magyar irodalom egy különleges időszakába, amikor megszületik Szabó Magda, a prózaíró. Azonban a jegyzetek és monológok nem teljesítik ezt a várakozást. Szabó Magda témáiról, gondolatairól és munkáiról meglepően keveset oszt meg. Igaz, hogy ezek a feljegyzések a csendes évek alatt születtek, amikor a költő a lírát hátrahagyva a gyerekirodalom és a próza felé fordult, de a konkrét okokról és indítékokról alig tudunk meg valamit. Az öt füzet egy rendkívül személyes és intim élet darabjait rögzíti. Felmerül a kérdés: vajon van jogunk ehhez a magánszférához belépni? Szabó Magda számíthatott arra, hogy a lapok egyszer a nyilvánosság elé kerülnek. Gondosan válogatott, rengeteg oldal hiányzik, s bármi, ami nem volt közönségnek való, ment a tűzbe! Az első füzet egyik sorában olvashatjuk: „Azért írom ezt a füzetet, mert elfelejtem a napjainkat, csak egy egységben él bennem valami az életünkből, egy állandó ragyogás. Le kell írni a mondatokat, és úgy érzem, hogy ez az írás most olyan, mint egy költemény.” Így állt végül össze ez a hétköznapi, mégis lírai szerelmes vers, amelyben a mindennapi küzdelmek – a pénzhiány, a méltatlan munkák, a munkanélküliség – rajzolódnak ki. Az írás elején ott van a rossz toll, és a megjegyzés: „két napja dobtak ki az állásodból, Szívem.” De a következő sorban ott a csavar: „ez nagyon jó, mert így még többet lehetünk együtt.”

A már két éve tartó és egyre mélyülő szerelem irracionális vonásai mindennapjaik szövetébe szőtték magukat. Két alkotó életének fonala szinte másodlagossá válik, hiszen a megélhetésért folytatott harc úgy rabolja el az időt, ami inkább az alkotásra lenne érdemes. "Költő vagyok, és néha azon tűnődöm: mit is változtat az, hogy az lettem, a mi életünk folyamán." A kérdésre válasz nem érkezik. Kint a világ fenyegetése leselkedik, míg bent egy zárt, csak kettejük számára fenntartott univerzumban élnek, amelynek középpontjában a hitvesi ágy áll. Ott ölelik egymást, mintha attól félnek, hogy bármelyik pillanatban elragadhatják őket egymástól. A Megmaradt Szobotkának című regényből már kiderült, hogy Tibor volt az egyetlen férfi, aki felébresztette Szabó Magdában az erotikus énjét. Ennek mértéke még inkább kiviláglik a naplókból: házaséletük izgalmas és szenvedélyes volt, egészen a végső pillanatokig. A becézések is felfedik e buja világ egy-egy szeletét. Nem csupán egymást keresztelik el folyamatosan ("Folyton becézel, játszunk egész nap. Bimbóka, Gagóka, Topuka - csak úgy záporoznak rám a nevek."), hanem a testrészeiket is átnevezik, mintegy játékosan, olykor frivol módon, máskor pedig teljesen irracionálisan. Mert bár értjük, hogyan alakul a szexból megnyuszizás, de azt már nehezebb megérteni, miért lett a női nemi szerv Frigyes. A nehézségek és megalázó helyzetek alatt ez a szeretetteljes háttér adja nekik az erőt, alig várják, hogy hazaérkezzenek, egymás karjaiba. "Vannak dolgok, amiket csak a testünkkel tudunk kifejezni egymásnak... Alexandrin stílus; ez így nem megfelelő. Si quis in hoc artem... Persze, latin. Szeretsz egy nőt, akinek az anyanyelve latin. Szeretsz egy nőt, aki verseket ír. Szeretsz egy nőt, aki a lírai gyűjtemény lexikon részében szerepel." És közben ez a nő megírja regényeit, hirtelen sikeressé válik. Készülő eposzát emlegeti, de valójában semmi más nem történik. "Micsoda édesség minden emlékem" - kiáltja a szöveg. Rázoomol a részletekre, leír, de a líra még keretet ad, bár lassan szétfeszíti: "...elakadó lélegzeted, a testemen végigsikló mozdulatod, testem pici rándulása, ahogy magába fogad, rögzítetlen marad - mint annyi vers." E privát feljegyzésekből az elementáris vágy kiált: a prózaíró lép először a színre. Hogy aztán a verseket elfeledve, haláláig dolgozzon. A feljegyzésekben állandóan visszatér a halál motívuma, ám csak a közös halál gondolatát tudják elfogadni. Szerelmük halálos volt, állították, így hangsúlyozták kapcsolatuk sorsszerűségét, kettejük drámai egységét.

A halál nem egy éles határvonal, hanem inkább egy átmeneti állapot, egy új dimenzió küszöbe, ahol a lélek tovább él, és új formában nyilvánulhat meg.

Szabót sokan vádolják a hatásvadászat csapdájába esésével. A Freskó kapcsán, mintegy védekezésképpen, azt állítja, hogy nála ezek a vad érzelmek teljesen természetesek; ő nem manipulálja az indulatokat, csupán hitelesen rögzíti a megélt és átélt, valódi érzéseket. Verseit áthatja ez az intenzív expresszivitás, amely mára védjegyévé vált. A láng, amely a legegyszerűbb szavakból és figurákból is felcsaphat, éppen ezt a mélységet és szenvedélyt hordozza. Szabó Magda leveleiben is ezt a tombolást érezhetjük: "Nekem még az osztályban is, tanítás közben, összerándul a méhem a tehetetlen kívánástól."

"Meghalok - mondom néha. Ilyenkor rám nézel, és azt mondod: Akkor meghalok én is. Úgy mondod, mintha azt mondanád: krumplileves. Ha meghalok, meghalsz, ez olyan bizonyos, hogy hasonlatot se kell írnom mellé."

Megrendítő érzés tudni, hogy a 2011-ben megjelent *Liber mortis* mögött milyen mély érzelmek és emlékek állnak. A halottaskönyv monológjai a férjének 1982-es elvesztése után születtek, körülbelül 1990 táján. Szabó Magda azonban sosem tekintette a halált végső határvonalnak; férje és szeretett szülei emléke örökké vele maradt. Jeleken és álmokon keresztül folytatta a beszélgetést velük, mintha csak elválaszthatatlan kötelék fűzte volna őket össze. Ebben a különös fényben a *Megmaradt Szobotka* inkább egy bensőséges, belső levél, amely az elvesztett társának szól. Bár Szabó Magda túlélt, élete sok szempontból mégis szolgálat volt: egy emléket őrzött, és a továbbiakban is írt Szobotkának, egészen haláláig. A hallgatás éveiben férje bátorította, mondván, ha igazán szereti, megelégszik azzal, hogy ő az egyetlen olvasója. Talán ez a mondat inspirálta regényeit, ez lehetett a túléléshez szükséges hajtóerő. A regények és a személyes írások azonban egy fontos igazságot tükröznek: aki egyszer költő volt, az mindig is az marad. Nem csupán Lengyel látta így, hanem Tandori Dezső *Megmaradt poétának* című írása is ezt erősíti meg: "Milyen boldogan mondjuk ezt most már: Szabó Magda könyvei nem engednek nyugtot nekünk, s teszik ezt valahogy ugyanígy. Elindítanak, de nem akaratunk jön mozgásba, s amin máris rejtelemben fogva csüggünk, az maga a saját kis személyünket feledő képzetvilág, az Egyetlen Valóság: a költészeté. Regényei metszett prózadarabok, rendszerek. Mégis, ami átizzítja őket, élő lényegüket: a poézis." Szabó Magda maradandó költészete a meg nem alkuvó igazságában rejlik, amely a szépséget mindig könnyed ráadásként adja, sosem távolodva el az egyszerűtől. Ezt a gondolatot is feljegyeztem, miközben képzeletben vele sétálgattam.