Ruttkai Éva lánya így fogalmazott: "Az édesanyám valójában nem az a személy volt, akit mindenki gondolt."
A Ridikül című műsorban Ruttkai Éva lánya, Gábor Júlia osztotta meg a közönséggel édesanyja iránti különleges érzéseit és emlékeit, amelyek sokak számára eddig ismeretlenek voltak. "Kiskoromban az iskolában kaptunk egy érdekes feladatot, amelyben arról kellett írnom, hogy mit jelent számomra az édesanyám. Akkor azt fogalmaztam meg, hogy ő olyan, mint a napsütés. Mindig úgy éreztem, hogy ő a melegség, a fény, aki folyamatosan erőt és szeretetet sugároz felém. Gyakran álmodom vele, és minden egyes alkalommal mosollyal az arcomon ébredek. Még most is, felnőttként, ugyanazt a melegséget érzem tőle, amit nap mint nap kapok."
Júliának sokáig furcsa volt, amikor az édesanyjáról kérdezték. "Úgy kérdezgettek engem, mint színésznőről. De én sohase gondoltam úgy az anyukámra, mint színésznőre. Nem az volt a legfontosabb benne, hogy ő színésznő. Persze a színésznő is, na de elsősorban az anyukám. Tehát, hogy nekem valami mást jelentett, és a hétköznapokban egyáltalán nem is úgy viselkedett, mint egy színésznő, azt nem lehetett érezni rajta. Én ugyanúgy egy anyukával éltem együtt, mint bárki más."
"Rettenetesen bújós, puszilkodós család voltunk. Néha apukám (Gábor Miklós - a szerk.) azt mondta nekem: 'Ne szeress ennyire, ne szeress ennyire, mert megfojthatsz.' Tényleg fontos volt nekem az ő testi közelségük. De az anyukám nekem nem is az anyukám volt. Minden életkorban azt éreztem, hogy velem egykorú. Tehát arra nem emlékszem, hogy valaha nevelt volna, mondjuk, senki sem nevelt, mert engem rettenetesen elkényeztettek. Egy szem gyerek voltam két nagymamával, négyen ugráltak körülöttem, és próbálták kitalálni, hogy mit szeretnék. Tehát nekem nem az volt, hogy mit akarok, vagy mit szeretnék, hanem inkább az, hogy 'nem köszönöm, ezt már nem kérem.'"
Nem ok nélkül árasztották el a szülők szeretetükkel a kis Júliát.
Mindkét szülőm valamilyen módon próbálta kompenzálni a saját gyerekkoruk hiányosságait. Apukámnak mély lelki sebei voltak, ezért úgy érezte, hogy meg kell óvnia engem mindenféle érzelmi megpróbáltatástól. Anyukám viszont rendkívül nehéz körülmények között nőtt fel, és gyakorlatilag hároméves korától kezdve dolgozott, hogy biztosítsa a megélhetést. Ő a lehető legtöbbet akarta adni nekem anyagilag. Egy emlékezetes pillanat volt, amikor elvitt a Rotschild Klára szalonba, hogy készítsenek nekem egy ruhát a szocializmus idején. Számomra ez a helyzet borzasztóan kínos volt, és egyáltalán nem mertem felvenni azt a ruhát. Akkoriban mindenki az egyenlőségről beszélt, és én rettenetesen szégyelltem, hogy a szüleimnek több pénzük van, vagy hogy nekem szebb ruhám van, mint másoknak. Az iskolatársaim között soha nem lettem volna képes magamra ölteni valami ilyesmit. Anyukám csak szeretett volna, ha a kislányának szép ruhája van, de én sokszor hisztiztem, hogy ne kelljen viselnem azt, amit ő választott.
"Az, amit igazán csodáltam az anyukámban, az az volt, ahogy gyerekként teljes odaadással játszott velem. Emlékszem, mennyire élveztük együtt, amikor elindultunk a boltba, hogy megetessük a macinkat - mesélte Júlia. - Kamaszként pedig mindig megértette a szerelmi bánatomat és a fájdalmaimat. Felnőtt fejjel pedig olyan titkokra derült fény, amikről nem is sejtettem! Azt gondoltam, hogy mivel gyerekkorától színészként dolgozott, sok dologhoz nem ért. De amikor a barátnőm megtanított kötni, ő csak annyit mondott: 'Jaj, nem tudom, hogyan kell kezdeni.' Erre ő: 'Add ide, majd én megmutatom.' Kiderült, hogy tudott kötni. Aztán mondta, hogy főzzünk együtt, és abban is jeleskedett. Nem tudom, mikor és hol tanulta meg ezeket a dolgokat, de mindig mindent együtt csináltunk. Számomra ő mindig is egyenrangú partner volt."
