Gorbacsov bukását a reformjai vezették.

A hidegháború enyhülése Reagan és Gorbacsov izlandi találkozójával vette kezdetét, amely mérföldkőnek számít a két nagyhatalom közötti feszültség csökkentésében. Ez a történelmi esemény nemcsak a politikai párbeszéd új irányát jelölte, hanem reményt is hozott a világ számos részére.

Mihail Szergejevics Gorbacsov az észak-kaukázusi Sztravropol közelében fekvő Privolnoje faluban látta meg a napvilágot, egy ukrán édesanya és egy orosz édesapa gyermekeként. Családi öröksége nem volt éppen kedvező: nagyszüleit kuláknak minősítették, ami elkerülhetetlen deportálásukhoz vezetett. A második világháború azonban mindent megváltoztatott, hiszen a Szovjetuniónak szüksége volt az olyan fiatalokra, akik osztályidegen háttérrel rendelkeztek, de képesek voltak hozzájárulni a túléléshez. Így a 13 éves Gorbacsovnak az iskolai tanulmányai mellett kolhozi munkával kellett "helyreállítania" családja becsületét.

A teljesítménye olyan figyelemre méltó volt, hogy 1950-ben, mindössze 19 évesen megkapta a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, amely megnyitotta előtte a Moszkvai Egyetem jogi karának kapuit. Egyetemi tanulmányai során, 1952-ben csatlakozott a Szovjetunió Kommunista Pártjához, ezzel is megerősítve elkötelezettségét a politikai ideológia iránt.

A jogi diploma megszerzése után Gorbacsov nem pihent az eredményein, hanem tovább bővítette tudását: levelezőn agrár-közgazdász diplomát is szerzett. 1971-re már a párt irányító szervének, a Központi Bizottságnak a tagjaként tevékenykedett. Ez a második diploma különösen hasznosnak bizonyult számára, mivel 1978-ban a párt mezőgazdasági ügyeiért felelős első titkárává lépett elő. A politikai ranglétrán folyamatosan előre haladó Gorbacsov ekkoriban egy jelentős mentorra is rátalált, Jurij Andropovra, a KGB akkori vezetőjére, aki Leonyid Iljics Brezsnyev pártfőtitkár 1982-es halála után a Szovjetunió vezetését átvette.

Andropov, aki csupán 15 hónapig vezethette a szocialista szuperhatalmat, olyannyira bízott Gorbacsov vezetői képességeiben, hogy halálos ágyán őt jelölte meg utódjául. A Központi Bizottság tagjai azonban túlságosan fiatalnak találták az akkor még "csikókorban" lévő, mindössze 53 éves Gorbacsovot, hogy végül nem őt, hanem a 73 éves veteránt, Konsztantyin Usztinovics Csernyenkót választották meg a főtitkárnak. Csernyenko azonban szűk egy évnyi regnálás után elhalálozott, így a poszt végül a párt reformer irányzatának vezetőjére, Gorbacsovra szállt, aki 1985. március 11-én ült a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkári székébe.

Mihail Szergejevics Gorbacsov neve hallatán két alapvető fogalom ugrik be: a peresztrojka, azaz az átalakítás, valamint a glasznoszty, ami a nyilvánosságot jelenti. Az előbbit az SZKP 1986-ban tartott XXVII. kongresszusán hirdették meg, és célja az volt, hogy friss impulzusokat adjon a válságba jutott szovjet gazdaságnak, miközben a politikai rendszert is demokratikusabbá kívánta tenni. A reformok eredményeként egyes párt- és kormánytisztviselői posztokat már többes jelöléssel és titkos választások révén töltöttek be, ami a szovjet rendszer egyfajta nyitottságát jelezte. Ezen túlmenően a gazdaságban a tervezett gazdálkodás merev keretei lazultak, és korlátozott szabadpiaci mechanizmusokat vezettek be. Az állampolgárok számára lehetővé vált, hogy saját vállalkozásokat indítsanak, emellett külföldiek is beléphettek az országba, hogy közös vállalkozásokban működjenek együtt a szovjet polgárokkal. A glasznoszty révén pedig a szabad véleménynyilvánítás új távlatokat nyitott a korábban elnyomott szovjet sajtó számára, amely immár őszintén tudósított és bírálta az aktuális eseményeket, eddig nem tapasztalt átláthatósággal.

Ezek a belső átalakulások jelentős hatással voltak a Szovjetunió külpolitikájára. Gorbacsov a fegyverkezési költségek csökkentésére törekedett, nyitott a Nyugat irányába, és lezárta az afgán háborút. A szovjet-amerikai csúcstalálkozók egyre gyakoribbá váltak, és ennek eredményeként a két szuperhatalom aláírta a START egyezményt, amely az atomfegyverek korlátozására és leszerelésére vonatkozott.

Gorbacsov zöld utat nyitott Németország újraegyesítése előtt, és az általa kezdeményezett reformok jelentős szerepet játszottak a Szovjetunió érdekszférájába tartozó közép-európai országok demokratikus átalakulásában, valamint a kommunista rezsimek megbukásában. A németek, akik milliói szeretettel csak "Gorbinak" hívták őt, 1990. október 15-én elismerték a vasfüggöny lebontásáért végzett munkáját, és Nobel-békedíjat adományoztak neki.

Az általa kezdeményezett reformok azonban a Szovjetunióban kontrollálhatatlanná váltak. A magántőke megjelenése a gazdaságban elindított egy modernizációs folyamatot, ugyanakkor hiányokhoz és nélkülözéshez is vezetett. A szabad véleménynyilvánítás lehetősége felerősítette a nacionalizmust, ami a Szovjetunió tagköztársaságainak függetlenségi törekvéseinek erősödéséhez vezetett. A Baltikum lázongott, míg Ukrajna, a kaukázusi tagköztársaságok és Kazahsztán is a függetlenség felé vette az irányt.

A káosz egyre inkább eluralkodott a társadalomban, és a kommunista párt radikális tagjai 1991 augusztusában egy utolsó, kéts desperate puccsot próbáltak végrehajtani, hogy megakadályozzák a "vörös birodalom" szétesését. De a kísérletük végül kudarcot vallott, és Gorbacsov, a szovjet rendszer ikonikus vezetője, elvesztette pártfőtitkári pozícióját. Csak néhány hónappal később, Gorbacsov bukása után, a Szovjetunió végleg felbomlott. A politikai, társadalmi és gazdasági átalakulások közepette a mindennapi emberek élete a korábbi, paternalista szovjet időkhöz képest teljesen kiszámíthatatlanná vált. Sokan, a rászakadó szegénység súlya alatt, képtelenek voltak eligibilitásukban megbirkózni a demokrácia új kihívásaival és a vállalkozás szabadságának lehetőségeivel.

A kilencvenes évek Oroszországára ezért sok millióan nem szívesen emlékeznek vissza. Ezek a létbizonytalanságba taszított tömegek Gorbacsovban nem a szabadság, hanem a káosz megteremtőjét látták és látják mind a mai napig. Ezzel szemben Oroszországtól nyugatra a világ hidegháborús kettéosztottságának megszüntetőjeként és a vasfüggöny lebontójaként tekintenek rá. Az ellentmondásos örökségű volt pártfőtitkár 2022. augusztus 30-án hunyt el.