A nemesi származás és a ludovikás háttér ötvözése miatt tragikus sorsra jutott a hazai véradás megalapítója, aki kötélen végezte.

Ma 75 éve, 1950. augusztus 19-én végeztek ki egy titkos, koncepciós per keretében Merényi Scholtz Gusztáv orvos-vezérőrnagyot. Ő volt az, akinek nevéhez számos jelentős kezdeményezés fűződik, többek között a hazai repülő-egészségügyi szolgálat megalapítása, valamint a Magyar Véradó Központ és Vérellátó Állomás létrehozása. Emlékét és munkásságát ma is tisztelettel őrizzük.

Merényi Scholtz Gusztáv 1895. szeptember 8-án látta meg a napvilágot Kassán. Ő volt az altábornagy első házasságának gyümölcse. Apja második házasságából két féltestvére született: Scholtz György, aki tüzértisztként szolgált, és Scholtz Mária, aki Szentmártoni Darnay Hubert huszárezredes felesége lett. Így a családban összesen négy magas rangú hivatásos katona teljesítette szolgálatát, ami figyelemre méltó katonai örökséget tükröz.

A Merényi család a nemesi előnevet kisbetűvel írta, ám nagybetűs formában először Merényi Scholtz Gusztáv használta azt családnevének. Orvosi pályafutása során a dr. med. Scholtz Gusztáv nevet választotta, és szakmai publikációit is ezen a néven jegyezte.

Merényi Scholtz a magyar repülő-egészségügyi szolgálat megalapításában és megszervezésében felbecsülhetetlen érdemeket szerzett. Vezetői képességei kiemelték a repülőorvosok sorából, és orvos alezredesként rövid időn belül a légierő vezető orvosává vált. Ezt a tisztséget 1936-tól 1944-ig töltötte be, és ennek során egy korszerű magyar repülőegészségügyi rendszert alakított ki. Munkájának köszönhetően a második világháború idején olyan pilóták álltak rendelkezésre, akik képesek voltak magassági repülésre és zuhanóbombázásra, még éjszaka és nehéz időjárási körülmények között is.

1941-ben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, majd 1942-ben a Szegedi Egyetem magántanára lett. A német megszállás után bekapcsolódott a nemzeti ellenállási mozgalomba, csatlakozott Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez. Szálasi hatalomra jutása után felfüggesztették állásából. A nyilas uralom idején a vezetése alatt álló Pajor Szanatóriumban francia, orosz, bolgár hadifoglyokat bújtatott, üldözötteket menekített. 1945-ben aktív résztvevője volt a magyar katonaegészségügy ujjászervezésének, a Budapesti Vöröskereszt Kórház parancsnoka lett.

1947-ben franciaországi tanulmányúton vett részt, és a nyugat-európai vérellátási rendszerek tapasztalataink felhasználásával megszervezte az első Magyar Véradó Központot és Vérellátó Állomást.

A katonapolitikai helyzet változásai következtében 1949-ben kérte nyugdíjazását. A kommunista rezsim azonban nem hagyta érintetlenül: 1950. május 21-én letartóztatták, és a házkutatás során minden személyes iratát és tudományos feljegyzését eltüntették, valószínűleg megsemmisítették.

Az államvédelem 1947 tavaszától megkülönböztetett figyelemmel kísérte a magas beosztású, egykori ludovikás katonatisztek tevékenységét. 1950-ben az úgynevezett tábornokok pere előtt 66 személyt vettek őrizetbe, és több mint 1200 főt távolítottak el a Magyar Honvédség tiszti állományából.

Az 1950. augusztus 8-án és 9-én zajlott tárgyalások, valamint a bírósági eljárást megelőző nyomozási események részletei kizárólag az 1954. szeptember 11-i perújítás dokumentumaiból rekonstruálhatók. A kortársak visszaemlékezései alapján tudható, hogy 1950. május 20-án, az éjszaka folyamán, Farkas Mihály honvédelmi miniszter utasítására az ÁVH katonai elhárítási főosztálya letartóztatta Sólyom László altábornagyot, aki a honvéd vezérkar vezetője volt, valamint tíz másik tábornokot, köztük Merényi Scholtz Gusztáv nyugalmazott vezérőrnagyot, továbbá négy ezredest, egy alezredest és egy őrnagyot is.

A katonai vezetőket államellenes tevékenységek miatt vonták felelősségre. Merényi Scholtz Gusztávot is vád alá helyezték, méghozzá "a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és hűtlenség bűncselekményei" miatt.

A per célja egyértelműen az volt, hogy a két világháború között katonai végzettséget szerzett, ludovikás tiszteket eltávolítsák a Magyar Honvédség vezetőségéből, és a helyükre párthű, fiatal katonákat helyezzenek.

Sólyom Ildikó, a neves Sólyom László tábornok lánya, kiemelte:

A hét megvádolt tábornok szakmailag felkészült, koncepciózus vezető volt, Farkas Mihályék tartottak tudásuktól, szervezőképességüktől és valamilyen módon meg akartak szabadulni ezektől a számukra kényelmetlenné vált volt ludovikás vezérkari főtisztektől.

A bírósági eljárás már a kezdetektől fogva szigorú titoktartás árnyékában zajlott. Még az 1950-es évek bírósági és ügyészségi nyilvántartásában is csupán a per azonosítószámát tüntették fel, a vádlottak neveit pedig elhallgatták. E titkosítás következtében a közvélemény nem volt képes megismerkedni az üggyel, így az információk elérhetősége rendkívül korlátozottá vált.

A per egyik vádlottja, Koszorús Gáborné a tárgyalás két momentumát elevenítette fel. Az egyik: a tárgyalás szünetében "fogadást" adtak a vádlottak tiszteletére, ahol az ávósok pincéreket megszégyenítő udvariassággal szendvicseket, feketekávét és italokat szolgáltak fel. A másik emléke szerint a vádlottak valamennyi vádpontot elismerték, mindenben bűnösnek vallották magukat, és kérték a bíróságot, az ítélet kiszabásakor vegye figyelembe a teljes megbánásukat, és adjon módot annak bizonyítására, hogy méltók a népi demokrácia szolgálatára.

A bírósági iratok alapján egyértelműen megállapítható, hogy a vádlottak önkéntesnek tűnő beismerő vallomásai valójában kényszer hatására születtek. Révész Géza, aki az 1950-es évek perének egyik ülnöke volt, úgy emlékszik, hogy a tárgyalás mindössze néhány percig tartott. Jávor Iván hadbíró ezredes, a bírói tanács elnöke, 1957-ben felfedte, hogy...

Farkas Mihály világosan megfogalmazta az utasításait, amelyek alapján a hozott ítéleteknek rendkívül szigorúnak kellett lenniük. Szinte már túlzó mértékben, sokakat a halálbüntetésre, pontosabban akasztásra ítélt volna.

A történtek szerint 1950. augusztus 9-én tizennégy vádlottat halálra ítéltek, míg a többiek életfogytiglani börtönbüntetést kaptak. Csak tíz nappal később, a tizennégy halálraítélt közül hét esetében az ítéletet életfogytiglani fegyházra módosították. Azonban a halálra ítélt tábornokok - Sólyom László, Beleznay István, Pórffy György, Révay Kálmán, Illy Gusztáv, Merényi Scholtz Gusztáv és Lőrincz Sándor - számára nem volt megkönnyebbülés, hiszen 1950. augusztus 19-én, a Margit körúti Katonai Törvényszék és Börtön udvarán, a kivégzésük kötél általi végrehajtására került sor.

Az ügy 1954-es újranyitása mögött inkább politikai, mint jogi indokok húzódtak meg. A perújítás során ugyan a tábornokokat felmentették, de hat esetben nem bűncselekmény hiányára, hanem a büntethetőséget megszüntető okokra hivatkozva. A közvélemény ezúttal is teljesen kiszorult a folyamatból, és a hozzátartozóknak hosszú két év várakozást követően derült ki, hogy szeretteiket végül felmentették az ártatlan vádak alól.

A tábornokok kivégzésük után hat évvel, 1956. október 13-án kapták meg a végtisztességet, amikor is katonai tiszteletadás mellett a Farkasréti temetőben - ismét a nyilvánosság teljes kizárásával - újratemették őket.

A rendszerváltozás időszakában a Legfőbb Ügyészség elővette a tábornokok perének megmaradt, hiányos iratanyagát. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész törvényességi óvása arra irányult, hogy a Legfelsőbb Bíróság állapítsa meg: a Merényi Scholtz Gusztávot és társait felmentő döntést nem a büntethetőséget megszüntető ok (mint például a bizonyítékok hiánya), hanem a bűncselekmény hiányában kell meghozni. 1990. október 1-jén a Legfelsőbb Bíróság elnökségi tanácsa végül úgy határozott, hogy az elítélteket felmenti a vádak alól, mivel nem állt fenn bűncselekmény.

Sólyom Ildikó a Kapu című folyóirat 1996. évi 6-7. számában így összegezte a hét tábornok kálváriáját:

Ez a per a történelem lapjain egy különösen fájdalmas és szégyenteljes epizódot jelent: hét tábornokot, hét kiváló, bátor és hazájukat szolgáló, rangos katonát végeztek ki. Ez a brutális cselekedet csak az aradi tizenhárom tragédiájával állítható párhuzamba, de súlyosbító körülmény, hogy 1950-ben nem egy levert szabadságharc megtorlásáról volt szó, és az ítéletet nem egy külső győztes kényszerítette ki.

A Honvédelmi Minisztérium Rehabilitációs Bizottsága nem kapkodta el a feladatait, hiszen a rendfokozatok visszaállításának kezdeményezése évekkel később következett be. 2007. október 13-án Sólyom László köztársasági elnök, Szekeres Imre honvédelmi miniszter javaslatára, posztumusz előléptetéseket hajtott végre: Sólyom László altábornagy és Illy Gusztáv altábornagy vezérezredessé léptek elő. Emellett Beleznay István, Merényi Scholtz Gusztáv, Pórffy György és Révay Kálmán vezérőrnagyok altábornagyi rangot kaptak, míg Lőrincz Sándor ezredes dandártábornokká avanzsált.