Az új 50 nem feltétlenül az új 20 - hiszen ezek a nők azok, akik inspirálnak minket, és akikké szeretnénk válni. - Coloré
Miért érezzük szükségét, hogy az ötvenes nőkre a huszonévesek külső elvárásait erőltessük? Talán itt az ideje, hogy felismerjük: nem az a lényeg, hogy fiatalabbnak tűnjenek, hanem hogy önmaguk lehessenek, azzá váljanak, akik valaha is lehetnének.
Egy ideje elterjedt az a nézet, hogy "az új 50 az új 20", mintha ezzel valami különleges elismerést vagy bátorítást nyújtanánk az ötvenes éveikben járó nőknek. Noha a szándék szívhez szóló, a mögöttes üzenet azonban... kissé torzult. Mintha csak akkor lenne "elismerésre méltó" egy nő, ha ötvenévesen is fiatalos, ha lapos a hasa, és ha kortalanul ragyog. De miért lenne szükség arra, hogy egy ötvenes nő huszonévesnek látszódjon ahhoz, hogy értékesnek tartsuk? Nem szükséges. Sőt, kifejezetten elutasítandó. Az igazi szépség és érték nem a korral, hanem a tapasztalatokkal és a belső erővel mérhető. Az ötvenes nőknek megvan a maguk sajátos varázsa, ami a korukból fakad, és ezt ünnepelni kellene, nem pedig elhomályosítani a fiatalosság kényszerével.
Az ötvenes éveikben járó nők – legyenek anyák, karrieristák, barátnők, vezetők vagy újrakezdők – olyan gazdagságot hordoznak magukban, ami messze túlmutat a huszonéves énünk álmaiban. Tapasztalatuk, bölcsességük, önismeretük és méltóságuk olyan mély rétegeket képez, amelyeket nem lehet pillanatok alatt megszerezni, és amelyek nem vásárolhatók meg. Ezek a nők már nem küzdenek a helyük megtalálásáért, hiszen pontosan tudják, kik is ők valójában – és ez a tudás igazán csodálatra méltó.
Gyakran hallom a megjegyzéseket, mint például: "Hiába ötven, még mindig olyan fiatalos!" vagy "Olyan, mintha csak harminc lenne!" – és tudom, hogy ezek valójában bóknak szánt szavak. Mégis, mögöttük ott bujkál egy elvárás: az értékességünket sokszor attól függővé teszik, hogy mennyire sikerül titkolni az idő múlását. De miért is lenne szükség erre? Az élet nem egy digitális filter, amit rárakhatunk a valóságra. Egy nő arca, a tekintete, a hangja, a mozdulatai mind-mind a múltjának lenyomatai – a sok öröm, küzdelem és fájdalom összessége. Miért is kellene ezeket eltakarni?
Ahogy egyre idősebb vagyok, egyre kevésbé vonzanak a hibátlan arcok, és egyre inkább azok a nők inspirálnak, akik tudnak nemet mondani, akik megtanulták szeretni a testüket, és akik már nem versenyeznek - csak jelen vannak. Ők azok, akikből sugárzik az a fajta önazonosság, amire mi, fiatalabb nők még csak törekszünk. Az ötvenes nők nem az "új huszonévesek". Ők valami sokkal mélyebb, erősebb és szabadabb kategóriát képviselnek.
Nem az a cél, hogy mindenki fiatalabbnak tűnjön a koránál. Hanem az, hogy egyre természetesebb legyen minden életkorban önmagunknak lenni. Hogy ne a ránctalanítóval, hanem a belső derűvel törődjünk. Hogy egy ötvenes nő ne visszatekintsen nosztalgiával a fiatalságára, hanem teljes joggal mondhassa: "Most vagyok a legteljesebb önmagam."
Nem kell, hogy az új 50 legyen az új 20. Mert az 50 - ha megengedjük - lehet az, amivé a 20 egyszer majd válni szeretne: tudatos, békés, erős, érett, és minden tekintetben szép.
Ezek a nők nem csupán a múlt árnyai - ők a jövőnk élő példái. Azokká formálódunk, akik ők már most, inspirálva minket a változásra és az előrelépésre.
