Szomorú hírt kell megosztanom: elhunyt Csáji Attila.
"Forradalmár fényművész, a fényművészet úttörője." A kortárs képzőművészetben jártas olvasó már sokszor találkozhatott ezekkel az eposzi jelzőkkel Csáji Attila kapcsán, amelyek a Munkácsy-díjas festőművész több évtizedes munkájának az elismerése. Talán többet is érnek, mint egy Kossuth-díj - különösen manapság -, amit már csak posztumusz kaphatna meg: a fényművészet és a magyar késői avantgárd kiemelkedő alkotója és szervezője, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja, a köztestület volt alelnöke életének 86. évében, csütörtökön elhunyt.
Fiatalkorának két alapvető tapasztalata a rend és a kétely volt. "A kemény, megcsontosodott, változhatatlan és könyörtelen rend", valamint a "kétely, amely a szavak mögött rejtőzik, az ellentétes értelmű jelszavakban, a sietségből fakadó, túl gyors alkalmazkodásban és a túlságosan szigorú rendben" fogalmazódott meg benne. "Megfigyeltem, hogy ahol kezdetben káosznak tűnik a világ, ott, ha megváltoztatjuk a nézőpontunkat, új összefüggések nyílnak meg. Olyan összefüggések, amelyek fontosak és jövőbe mutatnak" - így indokolta nyitottságát az avantgárd iránt, és azt a meggyőződését, hogy létezik valahol egy éltető rend is.
Az 1960-as évek elején festett, expresszív színvilágú képeit a Petri Galla-féle lakásgalériában állította ki először 1965-ben. Szürenon című sorozatának címe a progresszív művészek mozgalmának névadójává vált. Az 1960-as évek közepén jelentek meg művein a kalligrafikus jelek, informel alakzatok, képalkotóként egyre tudatosabban használta ki a néző mozgását, helyváltoztatását, a művek felületén megjelenő fény-árnyék hatás változásait. Műveinek egyik első értője és méltatója Hamvas Béla volt, de a hatalom is kitüntette - legalábbis a figyelmével. A hivatalos művészettel szemben álló alkotókat tömörítő mozgalom szervezése, a festészet formanyelvét megújító munkái miatt sem részesült dicséretben.
Már az 1960-as években kezdődtek azok a művészi törekvések, amelyek a fény természetének mélyebb megértésére és a fényművészet új dimenzióira irányultak. Az 1970-es években folytatott lézerkísérletei – amelyekhez a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) is hozzájárult – már konkrét megvalósulásokat hoztak. Kifejlesztett egy innovatív képi transzformációs technikát, amelyet 1980-ban szabadalmaztattak a KFKI keretein belül. Lézerinterferenciái olyan eddig ismeretlen vizuális hatásokat generáltak, amelyek fizikai jelenségekből indultak ki, és egy matematikailag modellezhető térháló révén, költői folyamatok mentén gazdagodtak. Amikor később ezeket a munkákat a Massachusetts Institute of Technology Kepes György által létrehozott Center for Advanced Visual Studiesban bemutatta, azok újdonságként hatottak a szakmai közönségre.
Az 1980-as és 90-es évek során a művész festői pályája új magasságokba jutott, miközben kiállításain egyedülálló módon hologramokat, neonszobrokat, lézerfényműveket és fényperformanszokat is felvonultatott. Legutóbb tavaly a Pesti Vigadóban rendeztek életműtárlatot, ahol a közönség megismerkedhetett lenyűgöző alkotásaival.
Még 1961-ben, egy költemény formájában, kifejezte későbbi életútját: "Az ember régóta bámulja a fények táncát / a víz tükrén, a lobogó lángban / a naplementében és a csillámpala ragyogásában / az emberi szem mélyén és a lidércfényben. / A valóság csak egy mulandó képet idéz / s e mulandóság valósága a fény / az, ami megfoghatatlan, mégis érzékelhető / a megfoghatatlant érzékeltető / a fény, amely életünket hatja át / tudósok szerint: / kölcsönzött fényben létezünk."
