Ma ünnepelhetnénk a demokratikus Magyarország születésnapját, amely immár 35 esztendős lenne.

35 évvel ezelőtt, 1990 májusában intézményesült Magyarországon a polgári demokrácia. Május 2-án összeült az első igazán szabadon választott Országgyűlés és május 23-án megalakult az első igazán szabadon választott kormány. Egy mocskos választási kampány és egy népszerűtlen kormány sikertelen kormányzása közé esett ez a szép, rendszernyitó május.

"Ébresztő magyarság! Megint félrevezetnek. Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Béláék időszaka, még akkor is, ha Lenint szídják az új Lenin-fiúk. Mi jöhet erre. Terror, katonák, vér és végső összeomlás." Csurka Istvánnak ez az 1990. január 14-én elhangzott rádiószózata, amelyet az MDF vezetése az írói munkássága részének minősített, a kampánytevékenysége része volt. A kommunisták és liberálisok egylényegűségének, a pártállam és demokratikus ellenzéke egylényegűségének a tétele az MDF kampányának hangsúlyos mondandója lett. Ennek a tételnek az az antiszemita változata az, amikor a kommunista-liberális átverés áldozatai a magyarok, a tettesei a magyarul beszélő idegenek, vagyis a zsidók. Ezt az antiszemita értelmezést tette magáévá az MDF, amikor az SZDSZ kampányfilmjében szereplő magyar dalra utalva azt állították, hogy kisajátították maguknak "mások dalait". Akik számára a magyar dal mások dala, az nem magyar.

„Volt már részünk egy olyan mocskos kampányban, amely során az ellenzéket zsidózással és kommunistázással illették. Ezt nem engedheti meg magának még egyszer az MDF” – hangsúlyozta az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz közös sajtótájékoztatóján 1990. szeptember 11-én (Népszabadság). Orbán Viktor, akit a József Attila lakótelepen szétszórt röplapokon és falfeliratokon zsidóbérenc cigánynak, liliomtiprónak és hasonló pejoratív jelzőkkel illettek, a kommunista-liberális kontinuitást demonstráló rágalmakat gyűjtötte össze az „Apák és fiúk” című írásban, amelyet az MDF hetilapja is terjesztett.

A két fő politikai erő, az MDF és az SZDSZ, kissé több mint egymillió fős szavazótábort tudhatott magáénak, míg a következő négy párt körülbelül félmillió vagy annál is kevesebb szavazót mozgósított. Az ennél kisebb pártok viszont már nem tudták átlépni az 5 százalékos bejutási küszöböt.

A választások előtt a közvélemény-kutatók az MDF és az SZDSZ közötti különbséget hibahatáron belül mérték. Nagyjából ott is volt. Az MDF a szavazatok 24,7, az SZDSZ 21,4, a Kisgazdapárt 11,7, az MSZP 10,9, A Fidesz 8,95, a KDNP 6,5 százalékát szerezte meg.

A későbbi kormánypártok esetében a szavazatok aránya 42,92%-ot tett ki, míg a három ellenzéki párt összesen 41,23%-ot szerzett.

Ez az egészen minimális különbség a második fordulóban jelentősen megnőtt. Az egyéni körzetek túlnyomórészt ekkor dőltek el. Az első fordulóban kiesett vagy esélytelenné vált jelöltek között igen sokan voltak a szocialisták, a választók inkább az előző rendszerrel és képviselőivel szemben kevésbé elutasítónak tűnő MDF-re szavaztak. Nyilván azt sem felejtették el, hogy fél évvel azelőtt Antall József az MDF országos gyűlését követően kijelentette, hogy "az MSZP nélkül nincs és nem is lehet stabil a nemzet érdekeit szolgáló koalíció". (Népszabadság)

A győzteshez való húzás, a kedvezőbb visszalépések, a xenofób érzelmekre építő kampány felerősödése, valamint a nagyobb pártokat előnyben részesítő választási rendszer mind hozzájárultak a későbbi koalíció megerősödéséhez. A három leendő koalíciós párt a 42,9%-os listás eredményével a parlamenti mandátumok 59,3%-át szerezte meg, míg a három ellenzéki párt 41,23%-os listás eredményéhez csupán a mandátumok 38,2%-a jutott. A másfél százalékos különbség így 20%-ra nőtt.

A választások eredményei után még mindig bizonytalan volt, hogy mely politikai erők kerülnek kormányzati pozícióba, és melyek fognak az ellenzék sorait gyarapítani.