Kulcsár István: Az Életem Legszebb Riportja Egy különleges pillanatban, amikor a világ csendesnek tűnt, és csak a szívem dobogását hallottam, megszületett az életem legjobb riportja. Olyan élményekkel és történetekkel gazdagodtam, amelyek örökre velem ma

Biztos vagyok benne, hogy még a földrajz iránt érdeklődő olvasóim is meglepődnének, ha megtudnák, hol található a Rizsesköcsög-síkság, és egyáltalán mit is takar ez a különös név.

A világpolitika mélyebb vizeiben jártasok számára ismeretlen lehet a három herceg: Bun Um, Szufanuvong és Szuvanna Fuma, akik a béketábor és a gaz imperialisták támogatásával küzdöttek egymás ellen Laosz területén, próbálva megszerezni az egyeduralmat. Pedig a hatvanas években a magyar újságolvasók szinte mindegyike tisztában volt ezzel a történettel. Ráadásul a nem sokkal korábban függetlenné vált Kongó politikai színterén is otthonosan mozogtak: Lumumba, Mobutu, Csombe és Gizenga nevei ismerősen csengtek, és senkit sem lehetett volna zavarba hozni azzal, hogy ki micsoda. Emlékszem, egy ügyes kolléganőm akkoriban azt találgatta, hogy Kongóban csak akkor állhat helyre a béke, ha Gizenga és Mobutu végre megbékélnek egymással.

Mindez azonban nem csupán kortársaim, a múlt század harmincas és negyvenes éveiben született emberek hatalmas tudásával magyarázható. Sokkal inkább azzal a ténnyel, hogy nap mint nap ezek a laoszi hercegek és kongói lumumbák bukkantak fel újságjaink címlapjain. Nem ritkán ezek az urak, vagy éppen elvtársak nyitották meg a rádiós híradásokat is. Természetesen a középpontban Nyikita Hruscsov, John F. Kennedy és Konrad Adenauer állt, de elengedhetetlenül fontosak voltak azok a politikai személyiségek is, akik a Magyar Népköztársaság határain túl tevékenykedtek.

Azt mondhatnám, hogy a külpolitikai újságírás aranykorát éltük. Ennek oka nem bonyolult: a belpolitikai újságírás gyakorlatilag nem létezett. Az átkos időszakban a Magyar Távirati Iroda volt az egyetlen, aki a belpolitikai eseményekkel foglalkozott, és azt is csupán évente kétszer, a parlamenti ülésszakok során, ahol a képviselők leginkább a népköztársaság Elnöki Tanácsának törvényerejű rendeleteit hagyták jóvá, mindig egyhangú döntéssel. Ez a helyzet nem igazán kedvezett a zsurnaliszták kreativitásának. Viszont a külpolitikai eseményekről méretes publicisztikákban lehetett értekezni – és ezekben a Hruscsov alatt növekvő életszínvonal, a Kennedy politikáját irányító nagytőkések, vagy a nácik jelenléte Adenauer kormányában mind-mind teret kaptak. A külföldre utazó, onnan tudósító magyar újságírók pedig bőségesen szolgáltatták az információkat, amelyek alapján egy izgalmas és sokszínű narratívát lehetett építeni.

A 70-es évek második felében kezdett mindez pozitívan változni, ám a megelőző két évtizedben a magyar újságolvasó kénytelen volt azzal a külpolitikával beérni, amit kapott. Egyéb forrást csak a zavarás miatt rosszul fogható Szabad Európa és Amerika Hangja jelenthetett. A külpolitikával táplált hazai nagyközönség pedig jobb híján a külpolitika iránt érdeklődött. A külföldet járt külpolitikai újságírók "privát" előadásaira gyárakban, falvakban, tanintézetekben, katonai egységeknél rendszerint nem csekély közönség gyűlt össze. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy e hallgatóság többségét tényleg érdekelte ez a téma. Ezt nemcsak az arcokról lehetett leolvasni, hanem abból is, hogy az előadásokat követően hány kérdés hangzott el. Persze számosan voltak olyanok is, akik csak azért voltak jelen, mert nem tartották tanácsosnak a távolmaradást. Néha szembetűnő volt, hogy a hallgatók egy része, miután az első öt percben meggyőződött arról, hogy a televízióból ismert előadó a képernyőn láthatónál magasabb, alacsonyabb, esetleg tarkább vagy unalmasabb nyakkendőt visel, alig titkoltan elkezdett ásítozni.

A külpolitikai újságírás területén valódi kreativitás bontakozott ki, ami miatt a tehetséges újságírók jelentős része ezt az irányt választotta. Gondoljunk csak olyan neves szakemberekre, mint Ipper Pál, Pálfy József, Róbert László, P. Szabó József, Chrudinák Alajos vagy Sugár András. És ne feledkezzünk meg a ma is aktív veteránról, Heltai Andrásról sem. Ők azok, akiket a közönség leginkább a televízióból ismer, ahova sokan a nyomtatott sajtóból, hírügynökségekből vagy a rádió világából érkeztek. Kis Csaba, a szakma egyik legelismertebb és legnagyobb tapasztalattal rendelkező újságírója egyszer megjegyezte: "Az ember akár ezer tudósítást is küldhet az MTI-nek Moszkvából, Washingtonból vagy Brüsszelből, de itthon a kutya sem tudja, ki ő. Ellenben, ha a televízióban egyszer csak feltűnik a háttérben, mondjuk, amint kávét darál egy népszerű műsorban, másnap az egész ország tudni fogja, ki ez a figura."

Ezek az újságírók nem csupán a hivatalos híranyagokban fellelhető, kincstári ízű tényeket színesítették érdekes adalékokkal, hanem valódi újdonságokat is bemutattak a hazai közönségnek. Chrudinák, aki mesterien beszélt arabul és korábban nem egy alkalommal készített interjút Jasszer Arafattal, egy alkalommal a beszélgetés közepén váratlanul lerántotta a palesztin vezető fejéről a kefiját. Ezzel a mozdulattal Arafat hirtelen úgy festett, mint egy ijedten pislogó kis zsidó, ami komoly hatást gyakorolt a nézőkre. A szarkazmusáról ismert Heltai András sem riadt vissza a merészségtől; ő Joseph Luns, a NATO főtitkárával készített interjút egy brüsszeli konferencián, de nem akármilyen körítéssel! Az interjúhoz egy olyan feliratot állított a politikus mögé, amely a kommunistákkal szembeni éberségre figyelmeztette a résztvevőket. Ez a furcsa, még a '70-es években történt esemény jól szemlélteti a politikai szatíra erejét. Egy körülbelül ebben az időszakban készült interjú során Heltai Ausztriában Habsburg Ottót is meginterjúvolta. Ekkor derült ki a hazai közönség számára, hogy Habsburg Ottó már régóta lemondott a magyar trónról, és konzervatív demokrataként az európai egység megteremtésének elkötelezett harcosa lett. Az ilyen beszélgetések nemcsak információkat közvetítettek, hanem formálták a közvéleményt is, és színesítették a politikai diskurzust.

Nem csoda hát, hogy némi túlzással ezek az újságírók voltak a kor celebjei. (Gombamód szaporodó utódaikat ma nagyképűen külpolitikai szakértőnek, vagy pláne elemzőnek tisztelik.) Számos alkalommal fordult elő, hogy előadásuk után hálás vidéki hallgatóik kacsával, libával, kolbásszal rakták tele autóik csomagtartóját, mi több, egy idő után némelyik akkori influenszer már egyenesen elvárta, hogy a kialkudott tisztes tiszteletdíjon felül még mind e jóval is honorálják. Visszagondolva ezekre az időkre, azt mondhatom: jómagam (volt moszkvai és New York-i tudósító) valahol az NB I/B kategóriába tartoztam. Kacsával, libával ugyan nem jutalmaztak, de ha kértem, két egymást követő napra összesen akár hat előadást is szerveztek nekem egy megye közeli településein. Más kérdés - és ez mutatja a "B"-kategóriát -, hogy többnyire nem szállodában rendeltek nekem szállást; jobb esetben egy hivatal vagy egy könyvtár vendégszobájában helyeztek el éjszakára, rosszabbikban egy művelődési ház színpada mögött leterített matracon aludhattam.

Mindenesetre jól ismertem ezt a közeget, ezért egyszer elhatároztam, hogy kivételesen nem a külpolitikáról írok, hanem a hazai külpolitikai újságírói színtérről. Az Élet és Irodalom utolsó oldalán akkoriban mindig megjelent egy nagyszabású riport, így úgy döntöttem, hogy itt mutatom be ezt a világot és a főbb szereplőit, de anélkül, hogy nevüket felfedném. Kollegialitásból és a lehetséges sértődésektől tartva szigorúan megkötöttem, hogy az ÉS szerkesztői senkinek sem mondhatják el, kik is a riportban említett két népszerű külpolitikai újságíró, pedig nekik természetesen elárultam. Isten tudja, hogy történt, de a két név valahogyan már a cikk megjelenése előtt kiszivárgott, így kénytelen voltam visszavonni a már betördelt anyagomat. Ennek következtében a riport soha nem látott napvilágot. Pedig életem legjobb munkájának tartottam.