Karácsonyi morzsák Amikor a hófehér táj beborítja a világot, és a levegőben a fenyőillat keveredik a friss sütemények édességével, akkor elérkezik a karácsony varázslatos időszaka. A családok összegyűlnek, és a szívükben melegség, szeretet és boldogság t

Készíts oltárt Istened, az Úr számára, természetes kőből, melyet kézzel nem formáltak.

Készítsd el az égőáldozatokat Istened, az Úr számára, és tedd azt egyedivé és szívből jövővé.

A karácsonyi morzsa szokása évszázadokon át megőrizte varázsát nemcsak hazánkban, hanem Európa számos szegletében is. Az ünnepi asztalon, mely a család gazdagságát tükrözte, külön kis kosár várta a finomságok maradékait. Ide kerültek a bejgliből kihulló mák- vagy diódarabkák, a fahéjas sült alma ízletes falatok, a kalács héja, sőt, néha még széna, szalma, vetnivaló magok és mazsola is. A karácsonyi asztal különös, szinte mágikus erővel bír: amit csak rátesznek, az áldásra lel. A morzsák, melyek összegyűltek az étkezések után, nem csupán maradékok voltak; ezek különleges életerőt hordozó kincsek. Betegség, rontás ellen, ember és állat nyavalyáinak elűzésére használták őket. Gyakran a tyúkok elé szórták, fák tövébe dobták, vagy szőlőtőhöz helyezték, hogy a növények és állatok termékenyek és egészségesek lehessenek. E hagyományok révén a karácsony nem csupán az ünneplés ideje, hanem a bőség és a jólét megőrzésének szimbolikus pillanata is volt.

Hát persze, tudom, hogy ez csak egy szeszélyes gondolat, hiszen miért is tojnának a tyúkok nagyobb tojásokat, ha az ember nem tesz érte többet, és a szőlő sem teremne jobban a régi ünnepek maradékaitól. Mégis, hadd osszam meg veletek a saját karácsonyi történetemet, mert ha már a babonák világába merülünk, és a valóságot összekeverjük a képzelettel, talán akadnak olyan élmények, amelyek valóban megtörténtek velem.

Attila atya, a soroksári templomépítő, minden évben mozgósította a karitászt a nagy ünnepek előtt. Minket, hittanosokat is arra buzdított, hogy csatlakozzunk, és karácsony előtt csomagokat vigyünk a környék rászorulóinak. Személyesen is ismertem néhányat közülük, sokan még mindig nyomorúságos viskókban éltek, egymásnak zsúfolt egyszobás lakásokban. A hó leple alatt egyesével számolták a kisboltban az ötforintosokat, és sorra csengették fel a kertváros lakóit, hogy "kölcsön" kérjenek gyógyszerre, vagy éppen a számláikat fedezzék. Édesanyám igyekezett, hogy a látogatásokat ne tegyük mindennapossá; néha csak zsemlét vagy felvágottat hozott, mondván, hogy nekünk sincs túl sok. Tudom, hogy nem volt bőség, de emlékszem, hogy az ő édesanyjától is sokszor kellett orvos nagyapámnak injekciós tűvel elriasztania a rámenős kéregetőket, akiket titokban etetett, fürösztött, és ruházott, amikor már más módon nem tudott segíteni - talán nem akarta, hogy a helyzet ennél is rosszabbra forduljon.

Nem volt teljesen idegen a ház, amelynek címét Attila atya feljegyezte egy papírlapra. Tizenhat évesen álltam a kertkapu előtt, a kezemben egy táska tésztával, liszttel és cukorral, és egyáltalán nem vágytam arra, hogy ott legyek. Megkönnyebbültem, amikor a ház nem reagált. Próbálkoztam, de aztán mégis megnyomtam a gombot újra, ami ezúttal nehezen süppedt a helyére; talán először meg sem nyikordult odabent. Végül egy borpiros arcú ember lépett ki, akit a papírom szerint Lajos bácsinak hívtak. Olyan lassan mozgott az idő, hogy muszáj voltam a kertkapuig lépegetni, mint valami betlehemes szertartás során, mert zavaromban nem tudtam, hogyan is illik ezt csinálni. Ezt hoztam, azt hoztam, az Attila atya küldi (bár valójában nem ő küldött, hanem édesanyámmal választottuk ki), nem sértem-e meg vele, mi legyen most, édes istenem. Az arca ismerős volt a Babi néni boltjából; gyakran láttam, ahogy a Babi néni egy kockás füzetbe írja fel, mivel tartozik (sosem láttam, hogy valaha is leírta volna, amit kitörölt, csak írta, írta, míg a füzet betelt, aztán szerintem egyszerűen eldobta, vagy megsemmisítette, mint ahogy Isten is elfelejti bűneink listáját).

Reméltem, hogy nem ismer fel, így megőrizhetem a jótett titkát. Ő volt az első, aki megszólalt: ki vagyok, mi vagyok. Vagy valami hasonló. Már többször láthatott, hiszen rendszeresen kijár az ESMTK-meccsekre; a tizenkettes vagyok, akit a serdülő és ifi csapatra is emlékeznek – majdnem legyőztük a lilákat a legutóbbi meccsen. Majdnem, mondom boldogan, hiszen volt egy felső lécem, amikor jobb hátvédként játszottam. Tényleg, a helybéliek gyakran támaszkodnak a sínekről hegesztett korlátra, szokásuk ez. Aztán jött a kérdés, mit hoztam. Sorolni kezdtem, mintha csak édesanyámnak pakolnám ki a bevásárló listát. Minek is ez neki, gondoltam, de hátha jól jön, mondtam, hiszen a járda fagyos, nem kellene a boltig mennie. De ő nem fog sütni-főzni, palackról megy a fűtés is. A kabátját sem vette le, pedig bent tizenkevéske fok lehet. Kiürítettem a táskámat az asztalára, ami egy szobakonyhának tűnt. El is felejtettem, hogy gyümölcskenyeret is hoztunk. Ő nem kínálhatott meg semmivel, de ne is tegyen, mondtam, még örülök is, hogy nem vár el viszonzást. Aztán kibontotta a stollent, és két szeletet tett elém. Tizenhat évesen minden falat számított, ő viszont naptári idővel mérte az első harapását. Az én szeletkrémből egy mazsola lepottyant, de nem hajtottam utána, mert nem szerettem. Amikor megkérdezte, hogy nem eszem meg, én csak tétováztam, nem tudva, mi lenne a helyes válasz. „Annál jobb,” mondta, és áttehette a tányérjára, majd azt javasolta, hogy kifelé majd dobjuk be a szőlő alá, mert attól jövőre jobban terem. „Majd én dobjam be,” mondtam neki.

Így már emlékeztem, a kis járda két oldalán jobbról-balról rövid kordon futott a decemberi hideg sötétben, tíz-tíz tőke, ha összesen. Delavári meg Izabella, épp ma fejtett belőle. Feláll, motoz percekig valahol, literes Fanta-palackkal ér vissza. Karácsonyra. De még beszélgessünk egy kicsit.

Rettenetes és boldog emlékek kavarognak bennem, amikor arra a nyers, vad róka ízű borra gondolok. Néha az én borom sem különb, mint a legrosszabb pillanataim. Mégis, ami igazán ínycsiklandó, az kifordul a számból, és a szőlő alá csepegtetem, mint valami titkos áldozatot. Ma is löttyintek a pohár fenekéről egy jó bort, hogy bőven teremjen, mint ahogyan az új sorházak miatt ledózerolt soroksári Delavári meg Izabella, az én drága szőlőm is.

Ha nem tudok odadobni egy mazsolát a szőlő tövébe, a saját életemet hogyan fogom visszaadni egyszer?