Többet kellett volna harcolnom érte.
Nem tudom pontosan, mikor kezdtem el tartani a boldogságtól. Talán a második kapcsolatom után, amikor már csak a csend és a megszokott, üres válaszok maradtak. Meg a mindent elborító féltékenységi viták, amik a volt párom részéről törtek rá. Vagy talán akkor, amikor végre beláttam, hogy a problémák nem a másikban keresendők, hanem abban a harcban, amit a saját kétségeimmel vívok.
Fiatal volt, túl fiatal hozzám képest - papíron. De a lelke... az olyan volt, mint egy óceán. Mély, kiismerhetetlen és tiszta. Nem akart semmit erőltetni. Nem kérte, hogy szeressem, de ő teljesen odaadta magát nekem. Megnevettetett. Meghallgatott. Nem csak a testemre figyelt, hanem arra is, amit sosem mondtam ki.
Napokra eltűntem, mint egy elfeledett emlék. Néha jogosan, hiszen rengeteg feladat várt rám (bár az estéim üressége így is megmaradt). Máskor meg csak az időre hivatkoztam, mondván, hogy még nem vagyok kész egy új kapcsolatra. De a valóság az, hogy gyáva voltam. Tudtam, hogy ő sokkal többet érdemel, mint amit én nyújthatok. Én pedig... én csak egy félkész verzió voltam önmagamból. Csak azt tudtam adni, amit mostanában oly sokan: egy illúziót, ami mögött üresség húzódik.
"Ez nem egy igazi kapcsolat. Nem az a szenvedélyes szerelem. Csupán egy menekülés" - mondogattam magamnak. Ám valójában ez volt a legközelebbi dolog, amit valaha is kerestem.
Tudtam, hogy a szíve mélyén lángol irántam. A pillantásában ott csillogott az érzelem, amikor a szemünk találkozott. Éreztem, hogy a hiányom nehezen viseli, főleg, amikor hetek teltek el anélkül, hogy beszéltünk volna – vagy csupán néhány üzenetet váltottunk.
Természetesen mindig észrevettem, hogy más férfiak is felfigyelnek rá, odafordulnak, beszélgetnek vele, hívogatják, próbálkoznak. De ő mindenkit elutasított. Mert várt rám.
De nem így cselekedtem.
Egy újabb csend ereszkedett a levegőbe, és ezúttal nem csupán az én oldalamon tapasztalható. Ő sem írt, nem keresett. Amikor mégis rászántam magam, hogy üzenjek, a válasza olyan volt, mintha csak egy közeli ismerős reagálna, nem pedig valaki, aki egykor közel állt hozzám.
Aztán az Insta-storyjában láttam, hogy nem csak a megszokott barátai vannak mellette, hanem egy idegen pasi is. Kérdeztem, ki az. Nem nagy ügy, csak az aznapi program szervezője. Amikor megjegyeztem, hogy a pasi kissé túl bizalmasan húzta közel magához, akkor csak annyit írt vissza rá, hogy ő nem így érezte, de tulajdonképpen szabad, nem tartozik senkinek elszámolással. Erre nem tudtam mit mondani. Igaza van. Én toltam el magamtól.
Mélyen a szívemben ott motoszkált a félelem, amikor elgondolkodtam, vajon átjön-e hozzám. A régi emlékek képei előttem sorakoztak, és csak lájkoltam őket, hogy jelezzem, nem feledkeztem meg róla. De közben egyre inkább gyötört a szorongás, hogy talán végleg elveszítem.
Ő sosem keresett. Nem rohant utánam, mint ahogy azt sokan tennék. Ha írtam neki, válaszolt, de a köztünk lévő kapcsolat mindig is csupán barátság maradt - semmi több. Mert ő ragaszkodott ahhoz az elhatározáshoz, hogy megpróbáljon egy "normális" férfi felé nyitni.
És most itt vagyok. Egyedül. Bár, mint barát, mindig számíthatok rá, megbeszélhetem vele az ötleteimet, segítünk egymásnak. De mint nőt, elveszítettem. A tökéleteset hajszolva lehet, hogy elveszítettem azt, aki a társam lehetne.
Egyszer azt mondta, hogy "nem lehet csak úgy valakit szeretni más helyett". Igaza volt. Férfiként, persze, észreveszem más nőket is, de egyikük sem hasonlítható hozzá. Most már tisztán látom, mit is veszítettem. Rájöttem, hogy nem ő volt a hibás, hanem én, aki nem tudott elég mélyen szeretni.
Csak egyetlen vágyam él bennem: hogy a köztük lévő kapcsolat ne mélyüljön el. Talán, ha igazán beleadok mindent, van remény arra, hogy mégis az én szívemhez tér vissza...
