Új év, de a kirakat ugyanúgy ragyog, mint eddig.

Nehéz eldöntenem, mi bánt jobban: az új év ígérete, amelyben megváltást kerestem, vagy a már mögöttem hagyott hónap, ami végül csak ürességet hozott. Új év, de a problémák maradtak. Próbálom felfedezni az apró örömöket, ahogy sokan tanácsolják, de amikor körbenézek, csak a sötétséget látom, amiből nem tudok kiszabadulni. Kétségbeesetten kapaszkodom a reménybe, hogy valahogy a felszínen maradhatok a mindennapok súlyos terhe alatt. De valahogy ez sokkal nehezebb, mint belemerülni abba a szenvedésbe, ami már régóta a társammá vált.

Természetesen hajlamos vagyok a drámai megfogalmazásra. Ennyire nem lehet vészes a helyzet, igaz? Fiatal vagyok, tele lehetőségekkel és boldogsággal átszőtt pillanatokkal. Ezt látják mások, és ezt szeretném magam előtt is megjeleníteni. De vajon miért hallgatunk arról, ami a felszín alatt rejtőzik? Arról a belső kínról, ami a reggeli ébredéskor fog el, amikor nincs semmi, ami igazán ösztönözne arra, hogy felkelszek? És arról az érzésről, hogy bár néha boldogság tölti el a szívemet, és hálás vagyok az élet apró csodáiért, mégis bármikor elérhet a szorongás, a depresszió, vagy a pánik, anélkül, hogy bármilyen nyilvánvaló okot találnék rá?

Mindenki azt várja tőlem, hogy mindig pozitívan nézzek a holnapra, hogy a teher és a nehézségek ellenére is mosolyogjak. Elvárják, hogy mindig jópofát vágjak, függetlenül attól, mi zúdul rám a következő pillanatban, vagy ki áll előttem. De miért senki nem mondja ki, hogy teljesen normális szétesni néha, hogy elérni a tűréshatárunk szélét emberi dolog? Miért nem hallom, hogy valaki azt mondaná: rendben van, ha néha csak kiáltani, sírni vagy éppen káromkodni tudunk? Miért nem hangsúlyozza senki, hogy ha ez segít, hogy kicsit jobban érezzük magunkat, akkor nyugodtan tehetjük?

Sokan csupán a felszínt figyelik, mintha az lenne a legfontosabb. Az a vágy, hogy a külső megjelenés tökéletes legyen, szinte minden mást háttérbe szorít. Olyan, mint egy gondosan válogatott porcelán, ami a kirakatban ragyog, sértetlen és vonzó. De mi van a zárt ajtók mögött? Ott, ahol a valóság rejtőzik, a hibák és gyengeségek, amelyekre senki sem kíváncsi. Az igazság sokszor csak a látszat mögött bújik meg.

Sajnálatos, hogy ebben a világban létezünk. Kár, hogy az emberek csupán a felszínt figyelik, miközben a lényeg sokszor rejtve marad.

Szóval... Új év, régi szar és régi én.

Idén sem engedek az újévi fogadalom csábításának.