Az igazi sztárparádé vár ránk, de Adam Sandler úgy tűnik, a humort otthon hagyta - kritika a "Happy Gilmore 2"-ről | szmo.hu

Adam Sandler visszatér a golfpályára, de sajnos már csak botladozni tud rajta. Ez a film nem több egy Netflixre gyártott sztárparádénál, ahol a legnagyobb poén az, hogy ki mindenkit sikerült összetrombitálni.

A Happy Gilmore itthon nem vált kultikus filmmé, de az Egyesült Államokban 1996-ban egyértelműen az a mű volt, ami Adam Sandlert végérvényesen a hollywoodi vígjátékok élvonalába emelte. A Billy Madison után ez volt a következő mérföldkő a Saturday Night Live színpadáról kilépő színész karrierjében. Sandler olyan óriási sikert aratott e vígjátékokkal, hogy később a saját produkciós cégét is erről a filmről nevezte el - így jött létre 1999-ben a Happy Madison Productions, amely azóta is töretlenül ontja a Sandler-féle filmeket, bár ezek minősége vegyes, és inkább a gyengébbek közé sorolhatók.

Főként abban a tekintetben, hogy időnként képes valóban emlékezetes alkotásokat létrehozni. Elég, ha csak a Csiszolatlan gyémánt, a Mindent egy lapra vagy Az űrhajós című művekre gondolunk, amelyekben újra és újra lenyűgözhettük magunkat, milyen kivételes tehetséggel bír. Azonban a Happy, a flúgos golfos folytatásában sajnos éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk.

Ez a film ugyanis nem más, mint a jól ismert Sandler-csomag újramelegítve. Bukdácsolás, kiabálás, altesti poénok, verekedések, néhány felesleges káromkodás - csak azért, hogy minden rajongó otthon érezze magát, de a 12-es karikát szigorúan betartja. Különösen szórakoztatónak nem nevezném, nálam például a 44. percig tartott, mire sikerült egy halk kacajt kipréselnie. Egy vígjátéknál ez elég gyér eredmény.

A forgatókönyvet Sandler régi kollégája, Tim Herlihy közreműködésével írták, de lássuk be, a fiúk nem igazán feszítették meg magukat ezúttal.

A film minden egyes jelenetéből árad az a benyomás, hogy az alkotók önnön magukat próbálják utánozni, de már nem a szenvedéllyel, hanem inkább egyfajta fáradt rutinból. Kifejezetten ironikus, hogy néha mennyire kínos ezt a Sandler-filmet nézni, különösen, hogy a kellemetlen humor nagymestere, Eric André is szerepel benne. Ő igazán megmutathatta volna az alkotóknak, hogyan kellene ezt valóban jól csinálni.

Ezúttal Kyle Newacheck ülhetett a rendezői székben, Dennis Dugan helyett, ami meglepő fordulat a film világában. Newachecket a "Munka hősei" (Workaholics) című sorozat kedvelői már jól ismerhetik, hiszen ott sikeresen bizonyította vígjátéki tehetségét. Most azonban, úgy tűnik, nem tudta megmenteni a helyzetet. Érdekes, hogy Dugan, aki régi barátja projektjét nem vállalta el, a filmben mégis visszatér régi karakteréhez. Az egyetlen igazán figyelemre méltó elem a filmben a mellékszereplők és cameók gazdag kavalkádja, amely színesíti ezt a körülbelül 120 perces "élményt".

Mintha a Netflix egy egész kis ország éves költségvetését pazarolta volna el, csupán azért, hogy mindenkinek jusson egy félperces pillanat. Ben Stiller, Benny Safdie, Eric André, Christopher McDonald, Margaret Qualley, Julie Bowen, Haley Joel Osment, Lavell Crawford, Steve Buscemi, Rob Schneider - és a lista még hosszan folytatódhatna a sztárok névsorával. Ráadásul a Sandler-család hölgytagjai sem maradtak ki a buliból, feleségével, lányaival és édesanyjával együtt, ahogyan Ben Stiller és Christopher McDonald lányai is felbukkannak a vásznon.

Természetesen, a színes énekesek sora sem maradhat el, hiszen ott van Bad Bunny, Eminem, Kid Cudi és Post Malone. Az ismert sportolók és golfozók is jelen vannak, például John Daly, Reggie Bush és Nikki Garcia. És persze a közösségi média sztárjait sem hagyták ki, hiszen itt találkozhatunk a Bad Friends podcast házigazdáival, valamint Sean Evans-szal a népszerű Hot Ones műsorból.

A történet maga meglepően sötéten indul: Happy (Adam Sandler) boldog családapa, öt gyermekkel és szeretett feleséggel (Julie Bowen), akit azonban egy tragikus balesetben elveszít. Az életét teljesen szétzilálja ez az esemény, az alkoholba fojtja bánatát. Önmagát hibáztatja, hiszen a saját ütése okozta Virginia halálát.

Ez a lehetőség kihúzná Happyt a mélypontról, ám meglepetésünkre elutasítja az ajánlatot, hiszen a golf volt az, ami formálta őt, még ha ő volt is az első igazi lázadó a sport fiktív történetében. Végül azonban mégis visszatér a pályára, mivel pénzre van szüksége ahhoz, hogy lányát Párizsba, egy balettiskolába küldhessen. A döntése végül a klasszikus golfosok csapatára esik.

A film túlságosan bonyolult lett. Három különböző konfliktusszál próbál párhuzamosan érvényesülni: Happy belső küzdelme a gyász és az alkoholfüggőség ellen, a lánya tandíjának összegyűjtése, valamint a golf globális jövőjéért vívott harc.

Ez a három konfliktus egyszerre túl sok, és a cselekmény folyamatosan megreked a cameók és mellékszereplők miatt. Az alkotók láthatóan mindenkinek szerettek volna egy kis emlékezetes pillanatot adni, de ez végül a film rovására ment. A narratíva teljesen szétesik, és a végére minden történetszálat a golf túlélése dominál, pedig úgy érzem, nem ennek kellett volna a középpontba kerülnie. Ha Happy életének folytatása egy kisebb történet keretein belül bontakozott volna ki, talán jobban jártunk volna. A majdnem két órás játékidő túlságosan hosszú; a flúgos golfos körülbelül 20-30 perccel tovább maradt a képernyőn, mint amennyire szükség lett volna.

Ez már nem az a fiatal, őrült tempójú Sandler, akit régen megismertünk (szerencsére), hanem egy hatvanhoz közelítő, nyugodtabb és sajnos sokkal kevésbé vicces verziója önmagának. Moziban talán pocsék választás lenne, de mivel csak a Netflix-előfizetésed terhére esik, ha van egy felesleges két órád, akkor miért ne néznéd meg? Nem fogsz tőle szenvedni, legfeljebb az a keserű érzés marad veled a stáblista végén, hogy ez a film nem sokat adott az életedhez. De aki már látott igazán abszurd Adam Sandler-mozit, az tudja, hogy ez még mindig elviselhetőbb lehetne.