Hősök, háremek és halottak: Bán Mór a Hunyadi-regénysorozat titkait és a XV. század rejtélyeit tárja fel. A történetek mélyen gyökereznek a múltban, ahol a bátorság, a hatalomvágy és a szenvedélyek keverednek. A Hunyadiak korának drámai eseményei és a hár

Mekkora gyűjtőmunka szükséges egy, a XV. századi Magyarországot bemutató regénysorozat megírásához? Miért készít az író otthonra terepasztalt? Baj-e, ha még a szerző sem tudja igazán, hogyan is néztek ki valójában a középkor nagy magyar hősei? Igaz-e, hogy a hős nem feltétlenül hősnek született, lehet akár gyarló is? Mindezekről a kérdésekről is beszélt Bán Mór író, más művek mellett a sikeres televíziós sorozat alapjául szolgáló, Hunyadi című történelmi regényciklus szerzője az InfoRádió Aréna című műsorában..

Miközben átböngészem a moly.hu közösségi könyvtár olvasóinak véleményeit, szembetűnő, hogy a maximális, ötcsillagos értékelések özöne árad, és sokan kiemelik, hogy a regényciklus mögött érezhetően komoly kutatómunka áll. De vajon tényleg szükséges ekkora erőfeszítést tenni egy ilyen regényciklus megalkotásához?

Természetesen. Az utam során számos kihívással néztem szembe. Korábban sci-fi és fantasy műfajokban alkottam, amelyek csodálatosak nem csupán a képzelet szabadsága miatt, hanem mert nem igényelnek komoly háttérmunkát. Amikor azonban elhatároztam, hogy a Hunyadiak koráról írok egy regénysorozatot, világossá vált, hogy a projekt alaposabb előkészületeket követel meg. Eredetileg egy évet terveztem a kutatásra, de végül ez a folyamat tíz évnyi intenzív anyaggyűjtéssé nőtte ki magát, anélkül hogy egyetlen sort is papírra tudtam volna vetni. Azóta is folyamatosan kutatok, és már közel negyed évszázada ennek a korszaknak a rejtelmeit feszegetem. A történelmi regényírás talán legizgalmasabb aspektusa az anyaggyűjtés, hiszen az igazi értelme abban rejlik, ha az ember szenvedéllyel merül el a részletek tengerében. Ugyanakkor könnyen el lehet veszni az adatok özönében, ezért elengedhetetlen a pontos rendszerezés, hogy a rengeteg információból egy élvezetes, regényformát öltő alkotás születhessen. A legnagyobb kihívás számomra az, hogy mindezekből olyan sorozatot hozok létre, amelynél az olvasó észre sem veszi, mennyi munka és kutatás áll a háttérben. Reményeim szerint az olvasás élménye mindenek felett áll.

A regénysorok és a tanulmányi sorok arányának meghatározása nemcsak a mennyiségen múlik, hanem a tartalmon és a célon is. Ha egy regény szórakoztat, érzelmeket kelt, vagy egy új világba kalauzol, akkor talán elegendő néhány tanulmány, hogy megértsük a mögöttes témákat. Másrészt, ha a célunk a mélyreható tudás megszerzése egy szakterületen, akkor a leírt tanulmányok száma sokkal magasabb lehet. Általánosságban elmondható, hogy egy regényhez érdemes legalább néhány tanulmányt olvasni, hogy a téma mélységét és összefüggéseit jobban megértsük, de ez az arány minden esetben változó.

Egyik könyvnél találkoztam ezzel a helyzettel, ahol körülbelül az ötödik részben tapasztaltam ezt az arányt.

Öt kutatás elolvasása szükséges ahhoz, hogy képesek legyünk megfogalmazni egyetlen regénymondatot?

Nem, a háttérben öt oldalnyi jegyzet lapul minden egyes megírt oldal mögött. Szerintem sokkal több információt kellene feldolgozni. Persze, ez nagymértékben függ a szerzőtől is. Valószínűleg kevesebb is elegendő lenne, de mivel mélyen érdekel ez a történelmi korszak, örömmel merültem el a kutatásba, és boldogan olvastam rengeteg anyagot. Már nem is tudom, hányadik kötetnél tűnt fel számomra, hogy a rengeteg információ nem papíralapú formátumban, hanem Word fájlokban halmozódik a laptopomon, brutális méretű könyvtárakban. Kronológiát készítek, karakterekhez jegyzeteket gyűjtök, és próbálok minden olyan részletre figyelni, ami később hasznos lehet a regény megírása során, még ha nem is tudom pontosan, hogyan fogom őket felhasználni. Ezekből a jegyzetekből hatalmas szöveganyag keletkezett, ami nem könnyíti meg a rendrakást és az eligibilitást. Mégis, én szeretem ezt a folyamatot; íróként akkor érzem magam a legjobban, ha biztos alapokra építhetek, és ismerem a korszakot, a helyszíneket – szinte bekötött szemmel is eltalálnék egyik pontról a másikra. Mondok egy talán furcsa példát: Nándorfehérvár nem csupán a híres 1456-os ostromról szól, hanem része a regényciklusnak a 16 évvel korábbi, 1440-es ostrom is. Már az elején tudtam, hogy ezt a várat és várost alaposan meg kell ismernem. Ezért egy remek szakember segítségével készíttettem egy öt négyzetméteres terepasztalt, amelyen a vár minden részlete és épülete pontosan megjelenik. Ezzel segítem magam eligazodni a városrészletek között, a várfalak bonyolult szövevényében, az alsóváros, a víziváros és a fellegvár labirintusában. Persze, e nélkül is meg lehetne írni egy ilyen könyvet, és talán ez az én részemről is egyfajta túlzás. Mégis, óriási biztonságérzetet ad, hogy ezeken a helyszíneken, különösen azokon, amelyek közel állnak a szívemhez, otthonosan érzem magam.

A biztonság érdekében elengedhetetlen, hogy a jövőben elkerüljük az olyan állításokat, miszerint nem lehetett belépni a vár területére, mivel egy járhatatlan mocsár zárta el az utat.

Nem, ez a biztonságérzet. A saját jólétem szempontjából ez rendkívül fontos. Úgy vélem, egy történelmi regényíró nem érheti el, még a legjobb szándékkal sem, hogy minden egyes állítása olyan biztos legyen, mint egy szakmai városleírás, amit egy hozzáértő azonnal megkérdőjelezhet. De talán nem is ez a cél. Vegyünk egy példát, ami jól illusztrálja, miért fontos számomra ez az írói megközelítés: ha a történetem egyik szereplője a fellegvárból indul, legyen az lóháton vagy gyalog, az nem mindegy. El kell érnie az ostromlott falszakaszt, és tisztában kell lennie azzal, milyen távolságra van, milyen épületek állnak az útjában, és hogyan kerülheti el ezeket. Biztosan vannak pszichológiai okok, amiért ez nekem fontos; talán jobban érzem magam, ha tudom, hogy van egyfajta útvonal, ami mentén halad. De valójában ezek az elemek nem nélkülözhetetlenek. Olyan csodálatos történelmi regényeket olvastam, ahol a szerzők nem foglalkoztak ilyen részletekkel, és mégis élveztem azokat. Az számít nekem, hogy amikor becsukom a szemem, tudjam, hol vagyok abban a városban. Hunyadvárhoz például készítettem egy gyönyörű makettet, amely lehetővé teszi, hogy a legapróbb részletekig modellezzek dolgokat. Hangsúlyozom, hogy ez nem feltétlenül szükséges a könyvíráshoz. Számomra ez a fajta támasz kellemes érzést kelt. Ugyanakkor sok területen, ha minden erőnket megfeszítjük, sem találunk olyan támaszokat, mert a történelemtudomány vagy a kapcsolódó tudományágak nem mindig kínálnak olyan fogódzókat, amelyek lehetővé tennék a szerző számára, hogy biztonságban érezze magát.

Miként formálhatunk meg egy karaktert, ha nincs róluk képünk a kezünkben? Petőfi Sándor esetében legalább ott van egy fénykép, ami segít elképzelni, milyen is volt a valóságban. De a Hunyadiak titokzatos alakjai, róluk nincsenek képek, és még azt sem tudjuk, hogy milyen magasságban álltak, milyen volt a megjelenésük. Hogyan lehet egy ilyen üres vászonra festeni a fantáziánk színeit?

Nem csupán az a megdöbbentő, hogy fénykép egyáltalán nem létezik, hanem az is, hogy a ránk maradt ábrázolások, mint például a rézmetszetek, metszetek vagy a Corvinák iniciáléiba festett képek, jellemzően a szereplők halála után készültek. Hunyadi János életéről pedig, sajnos, nem tudok egyetlen olyan hiteles ábrázolásról sem, amelynek készítője valóban látta őt. Ez a tény rendkívül izgalmas, hiszen mindannyiunkban, a XXI. század embereiben, él egy kép Hunyadiról, ami gyakran régi illusztrációkon vagy a Hősök téri szobron alapul, és mélyen beivódik a retinánkba. Ha a történelmi alakokat nézzük, Zsigmond királyról már léteznek ábrázolások, és számos nagy uralkodót megörökítettek a korabeli művészek, ám Hunyadi János és sok más, hasonlóan fontos figura esetében a tudásunk meglehetősen korlátozott. Ez különösen izgalmas, mert például Újlaki Miklós sírköve megmaradt, de hogy az azon látható karakter mennyire tükrözi az ott nyugvó ember valóságos külsejét, az már kérdéses. Az írói kreativitásnak óriási szerepe van ebben a folyamatban. A Hunyadi János körüli nehézség az, hogy bár sokan azt gondolják, hogy az ő élete jól dokumentált, hiszen Magyarország kormányzója, hadvezér és politikai figura volt, valójában csak egy bizonyos ponttól kezdve ismerjük az életét részletesen. Pontosan onnan, amikor Albert király idején a szörényi bánná kinevezik. Az ő fiatalkora, az életének korai szakasza azonban annyira homályos, hogy az, véleményem szerint, hátborzongató. Mert végső soron egy olyan emberről van szó, aki a magyar történelem egyik legnagyobb királyának édesapja volt.

Mit is csinál valójában az író? Talán egyfajta időutazást végez, ahol a múlt és a jövő között lépkedve, a szavak szőtt hálójában navigál. Visszafele interpolál, azaz a múlt eseményeit és érzéseit egyedi módon újraértelmezi, új dimenziókat adva nekik. Az író nem csupán a szavakat formálja, hanem a gondolatok és érzések mély tengerében merül el, felfedezve a rejtett összefüggéseket és a történetek mögött megbúvó igazságokat. Minden egyes betű egy lépés vissza, egy újragondolt pillanat, ahol a kreativitás és a képzelet határtalansága találkozik.

Igen. Ez konkrétan azt jelenti a Hunyadi-sorozat esetében, hogy az első egy-két kötet történetében sokkal több mindent kellett az írói alkotó fantázia gondjára bízni, merthogy nem áll rendelkezésünkre szinte semmi. Hunyadi János fiatalkoráról Bonfini mester ír néhány mondatot a Magyar Krónikában.

A könyvben úgy van megjelenítve, hogy Bonfini a hazugság mestere.

Azt tudjuk Bonfini mesterről, hogy esetében a forráskritikának nagyon jelentős szerepe van. A történészek azt az 5-6 mondatot is ízeket tudják szedni, hogy biztosan tudjuk, hogy melyik nem lehetett úgy, nem szolgálhatta Hunyadi János azt a zágrábi püspököt. De ha még ezt is elvesszük az asztalról, alig marad valami. Itt jön az, hogy hősünknek milyen lehetett a fiatalkora. És egyébként, ha belegondolunk, hogy mennyi mindent nem tudunk, nem tudjuk, hogy hol született, nem tudjuk, hogy mikor született. Az édesanyja nevét is csak a Heltai Krónika, egy jóval később megírt mű örökítette meg. Egyetlen oklevél sem tartalmazza, csak a férfi családtagok nevét sorolják fel egy adományozó levélben. Hunyadi János fiatalkoráról borzasztóan keveset tudunk. Rekonstruálják a történészek is, nagyjából megpróbálják összerakni, de azt kell mondanom, remélem, ez nem szentségtörés, kicsit hasonló munkát végeznek, mint egy író. Azzal a különbséggel, hogy egy történész csak azt írhatja le, amit objektív valóságnak tart, amire nézvést a forrásokban biztos igazolást talál. Egy írónak ennél sokkal szabadabb a mozgástere, mert nem az a feladata, hogy dokumentális részletességgel írjon meg valamit, hanem hogy életre keltsen egy történetet. Megpróbálja a mai olvasóhoz azt a kort és azt a világot közelebb hozni.

Több olvasói vélemény is hangsúlyozza, hogy a szerző ügyesen kerüli a giccsességet és a túlzott érzelgősséget a karakterek ábrázolásában. Ezek a személyiségek valódi, hús-vér emberek benyomását keltik, ami megkérdőjelezi, hogy meddig mehetünk el egy történelmi figura emberi oldalának bemutatásában. Hiszen ezek az egyének nem csupán a múlt árnyai, hanem olyan személyiségek, akik saját korukban éltek és lélegeztek, tehát eltérnek tőlünk, akik a jelenben létezünk. Hol húzódik a határ a fikció és a valóság között, amikor a múlt hőseit próbáljuk életre kelteni?

Valóban, a történelmi alakok, akiket ma már ikonként tisztelünk, valaha hús-vér emberek voltak. Ez egy izgalmas kérdés, amely különösen fontos számomra a regényírás során. Mindig is vonzódtam a történelemhez, és igyekszem minél alaposabban megismerni különböző korszakokat és figuráikat. Van egy olyan meggyőződésem, hogy a hősök nem feltétlenül hősnek születnek. Hunyadi János életében éppen az a lenyűgöző, hogy milyen utat járt be, míg elérte, hogy történelmi küldetést teljesítsen. Vajon tudatában volt annak, hogy tettei milyen súllyal és jelentőséggel bírnak? Ő a magyar történelem egyik olyan alakja, aki a semmiből emelkedett fel. Szinte mesébe illő figura, ha jobban belegondolunk: egy havasalföldi család érkezik Zsigmond király idején a Magyar Királyság területére, birtokot kapnak Erdélyben, és Hunyadi apja, Vajk udvari lovagként szolgálja a királyt. Hunyadi is a király szolgálatába áll az 1420-as évek végén, ami igazán epikus történetként hat. Egy katona, egy lovag, egy hős lép a magyar történelem színpadára, és hirtelen ott találjuk őt, a reflektorfényben, ahogy lassan emelkedik a ranglétrán. Itt azonban nem sok hely jut a hasonló, kívülről érkező hősöknek, hiszen a Magyar Királyság történetében a nagy dinasztiák és a főúri családok dominálnak. Mégis, Hunyadi története éppen azért különleges, mert olyan utat jár be, amely nemcsak a saját életét, hanem az egész nép sorsát is meghatározza.

És ott is elég nagy a fenekedés, meg a könyöklés.

Finoman szólva, elég nagy. Egyszer csak bejön egy ilyen értelemben idegen ember, és most tegyük félre a származását, mert az ilyen értelemben szerintem teljesen lényegtelen. Hunyadi János nemcsak hogy megállja a helyét ezen a forgó színpadon, hanem lépésről lépésre megtalálja azt a küldetést, amit a Jóisten vagy a sors rászabott.

Vagy a küldetés talál az alkalmas emberre.

Fontos, hogy megtaláljuk a helyünket a világban. Mélyen hiszek abban, hogy mindannyiunknak van egyedi küldetése és tehetsége, amelyet felfedezni érdemes. A valódi tragédia abban rejlik, ha ezeket a kincseket nem találjuk meg. Egy kissé provokatív mondatot idéznék, amely a mondák könyvében található, és amelyet a P. Mobil Honfoglalás szvitjéből is ismerhetünk: „a világon élni csak hősként érdemes.” Első hallásra talán zavaró, de mindig úgy éreztem, hogy a klasszikus hős az, aki páncélban, pallossal a kezében küzd az ellenséggel, megvédve ezzel hazáját. Az igazság azonban az, hogy nem mindenkinek adatik meg ez a szerep, és ez lehet szomorú vagy éppen ellenkezőleg, a személyiség függvénye, hogy ki hogyan értékeli ezt a hősiességet. Mindenkinek szüksége van egy olyan területre, ahol kifejezheti magát, ahol valami maradandót alkothat. Jó lenne, ha a pedagógia is így tekintene erre, hiszen igazán szomorú, amikor tehetségek kallódnak el, mert nem találják meg a számukra megfelelő utat, ahol „hősként” helytállhatnak. Hunyadi János példája jól mutatja, hogy a küldetés felfedezése nem történik meg magától; keresni is kell. Ő egy aktív, ambiciózus személyiség volt, akinek ez a hozzáállása segítette abban, hogy rátaláljon a számára megfelelő útra. Meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy elérjük azt a küldetést, ami ránk vár, tennünk kell érte. Hunyadi karakterében, amely mindannyiunkban él, az tetszik, hogy bár nem tudta azonnal, mi az ő igazi célja, sosem ült tétlenül. Folyamatosan kereste a kihívásokat, egy dinamikus ember volt, aki előre akart lépni. Számomra nagyon szimpatikus, hogy ez a tettrekészség végül olyan epikus küldetéshez vezetett, amiért a mai napig szólnak a harangok délben.

A mai kor sajátos jellemzője a mindennapi erőszak jelenléte, ami szinte mindenütt ott van, legyen szó akár a médiáról, akár a közösségi platformokról. Az olvasó, aki ebben a környezetben nőtt fel, már nem csupán olvas róla, hanem valós időben, közvetlenül szembesül vele. A YouTube és hasonló videómegosztó oldalak tele vannak erőszakos tartalmakkal, amelyek azonnali hatással bírnak, így már nem szükséges fantáziájukra támaszkodniuk, hiszen a képek és hangok valóságosan, brutálisan hatnak rájuk. Ebből adódóan a narratíva vonzerejének megteremtése új kihívásokat jelent, hiszen a szavak már nem elegendőek; a képi világ és a közvetlen tapasztalatok egy olyan dimenzióba helyezik a történeteket, ahol a valóság és a fikció határai elmosódnak.

A helyzet az, hogy a mi generációnk nem éppen a klasszikus könyveken és filmeken cseperedett fel. Amikor a regénysorozatomat terveztem, gyakran eszembe jutott, hogy a nyugati kultúrában egy régóta meglévő hagyomány van a történelmi kalandfilmek terén. Ez a vonulat a Tenkes kapitányától kezdve egészen a hazai történelmi filmekig is megfigyelhető. Úgy érzem, hogy a mi gyerekkorunkban egy francia kalandfilm világával nőttünk fel, ahol Jean Marais fehér ingben lovagol, kardozik, és a vér látványa szinte teljesen hiányzik a képből.

Ez a dolog igazán kifinomult.

Az elegancia és a finomság jegyében, a regénysorozatom világát a történelem brutális realitása alakítja. A csaták és erőszak nem a középpontban állnak, inkább csak jelzésszerűen bukkannak fel, mint a múlt árnyai, amelyek a jelenben is hatással vannak ránk. Amikor elkezdtem a regény megírását, még nem volt ennyire kirajzolódva a köztudatban, hogy a történelem mennyire kegyetlen tud lenni. Az volt a célom, hogy a múltat egy alternatív nézőpontból közelítsem meg, messze a romantikus idealizmustól. A történelmi tanulmányok és irodalmi elemzések sokasága után egyértelművé vált számomra, hogy az a kor, amelyről írok, végtelenül brutális volt. Természetesen megvolt benne a szépség és a romantika is, de a valóság drámai és sokszor felfoghatatlan körülményei mindent átszőnek. Ezt a megközelítést a kiadómmal is alaposan megvitattam; kifejeztem, hogy így szeretném megragadni a korszakot. Kockázatosnak tűnt, hiszen a női olvasók egy jelentős része talán elpártolhatott volna, de szerencsére ez nem így történt. Azt feltételeztem, hogy a könyv inkább a férfi olvasókhoz szól, és nem ifjúsági regényként képzeltem el. Fájó döntés volt, hogy a mi generációnk által megismert történelmi ifjúsági regények rengetegével szemben én egy más utat választok, amely talán távolabb áll a szívemhez. Mostanra írok már olyan műveket is, amelyek ebbe a kategóriába tartoznak, de a könyvsorozatomat úgy szeretném megalkotni, hogy tükrözze a középkor véres valóságát, a csaták brutalitását, a szexualitás kérdését és a mindennapi élet veszélyeit. Nem csupán a török betörésekre gondolok, hanem arra a feudális anarchiára, amely a XV. században olykor megjelenik. Célom, hogy mindezt a saját eszközeimmel, a lehető legélethűbben közelítsem meg az olvasókhoz.

Csak nem volt teljesen biztos abban, hogy mi, az olvasók képesek vagyunk-e elviselni azt, amit a lapok között találunk?

Pontosan. Elgondolkodtató, hogy a regénysorozatban mennyi brutális részlet található, de a megírásuk során nem éreztem annyira drámainak őket. Az egyik kötet elején, talán a harmadik vagy negyedik, szerepel egy karóba húzási jelenet, ami sok olvasónál – főként férfiaknál – kiverte a biztosítékot: többen azonnal jelezték, hogy a jelenet annyira kegyetlen, hogy megálltak az olvasással, és komoly erőfeszítést kellett tenniük, hogy folytassák. Én nem tartottam annyira durvának, de ahogy egyre többen említették, végül én is elolvastam, és meglepően borzalmassá vált számomra is. Pedig én voltam a szerző! Amikor írtam, inkább egy feladatnak tekintettem, és fontos volt számomra, hogy ne legyen hatásvadász, hanem a korszak hamis romantikájától akartam megfosztani. Igazán akkor értettem meg ennek a súlyát, amikor a rigómezei csata részleteit írtam meg, ami egy hosszú, brutális harcsorozat volt. Ott szembesültem azzal, hogy amit írok, az emberek hihetetlen helytállása mennyire megdöbbentő: milyen emberfeletti akaraterő szükséges ahhoz, hogy valaki Magyarországról elinduljon a Balkán szívébe, és ott több ezer emberrel, talpig páncélban, a legrosszabb időjárás közepette felálljon a harcra.

A hideg sem kellemes, de a meleg sem mindig hoz megnyugvást. Mindkettőnek megvannak a maga árnyoldalai.

Valójában az ilyen típusú csatákhoz sosem adatik kedvező időjárás. Napokig, éjjel-nappal, teljes páncélzatban kell az embernek a tömegmészárlás színhelyére vetnie magát, miközben a győzelem esélye szinte óráról órára csökken. De a bátorságot meg kell mutatni, elmenekülni nem lehet. Én, miközben az adatokat és forrásokat gyűjtögettem, nem álltam szemben ezzel a valósággal. Csak akkor szembesültem vele, amikor megírtam mindezt, és pontosan ezért volt számomra fontos, hogy átadhassam ezeket az érzéseket. Próbáljuk meg együtt átérezni, nem csupán a csaták rémségeit, hanem a mindennapok apró örömeit, szépségeit, magát az akkori világot. Olyan élénken szeretném életre kelteni a XV. századi Magyarországot, hogy a múlt hangulata valósággá váljon számunkra.

Azt is írják, hogy követhető, olvasmányos, részletező, de mégsem lassú a tempó. Hogyan kell egy regényciklus tempóját megválasztani, amikor menet közben annyifelé el lehetne ágazni, de mégsem ágazik el? Még nincs is vége a történetnek, még nem lehet tudni, hogy a végső ritmus milyen lesz.

Az utóbbi időben azon töprengtem, és teljesen laikus olvasóként, hogy mely könyvek azok, amelyekről nem tudom levenni a kezem. Olyan könyvek, amelyek képesek magukkal ragadni, még akkor is, amikor az óra éjfél körül jár, vagy már hajnali fél kettő van. Tudom, hogy másnap korán kellene kelni, és józan ésszel le kellene tennem azt a könyvet az éjjeli szekrényre, de a történet annyira magával ragadó, hogy egyszerűen nem tudom megtenni. Ezt az érzést imádom! Szerintem ezek a könyvek valóban életre kelnek az emberben. Volt már olyan tapasztalatod, amikor eltervezted, hogy ma már nem olvasol többet, hogy a könyv tartson három napig?

Egy igazán lebilincselő könyv esetében ez nem egyszerű feladat. Az olvasó mindent megtesz, hogy minél tovább élvezhesse a történetet, és nem akarja, hogy vége legyen.

Én is belevágtam a kalandba. Emlékszem, amikor először kezembe vettem Umberto Eco A rózsa neve című művét, már akkor tudtam, hogy ez nem egy átlagos olvasmány lesz. Gondosan megterveztem, hány napig fog tartani a felfedezés, de végül egyetlen nap alatt elmerültem benne. Pedig a könyv valóban vaskos volt! Mindig is vágytam arra, hogy hasonló könyvet írjak, olyat, ami filmszerűen elevenedik meg a lapokon. Ez számomra különösen fontos, mert olvasóként éppen ilyen élményekre vágyom.

A filmszerű élmény azt jelenti, hogy a szavak által megjelenített képek és jelenetek olyan élénken bontakoznak ki előttem, mintha egy mozivásznon látnám őket.

Igen. Írói eszközökkel megjeleníteni egy jelenetet, úgy életre kelteni, hogy az olvasó a maga moziját élje meg, lássa a színeket, érezze a szagokat, vagy a bűzt. Érezze a szelet az arcában. És ezt úgy kell megcsinálni, hogy ne legyen jókais, ne legyen teli végtelen vontatott leírásokkal. Rögtön elnézést is kérek Jókaitól, mert én ezt imádom, de tudom, hogy a mai olvasók erre már nem igazán nyitottak, mert hihetetlenül felgyorsult a világunk. Az egyik legnagyobb örömöm íróként az, hogy a visszajelzések alapján én is úgy érzem, hogy bár több ezer oldal, amiről beszélünk, de tudok olyan olvasóról, aki fél éve mondta nekem, hogy annyit ajánlgatták neki a Hunyadi-sorozatot, hogy belevágott, azzal a tudattal, hogy úgysem fog tizenvalahány könyvet elolvasni. Ám azt mondja, hogy két hét alatt elolvasta a tizenkét könyvet. Két hét alatt! Igaz, hogy szabadságon volt, vagy kórházban, nem is tudom. Nagyon sok olvasóm jelzi, hogy kórházba került, heteken át ápolták, kezelték, voltunk így jópáran, tudjuk, hogy annál borzasztóbb dolog nincs. De neki rengeteget jelentett, hogy behozták, hogy ez jó lesz, meg ki fogja kapcsolni, egy másik világba fogja transzformálni a tudatát. Ez nekem óriási öröm, hogy hallom, az ápolónőnek kell rászólni, hogy aludni is kéne, mert nem fog soha meggyógyulni. A jelek szerint az olvasók igen jelentős hányadában olyan élményt tudnak ezek a könyvek kelteni, amelyeket én olvasóként nagyon szeretek. Ennek nagyon örülök. Nyilván millió szakmai trükkje van, ezt részben tanulni is lehet, de valóban millió szálon fut a történet. Nagyon sok szereplője van, egy picit tartottam is ettől, hogy vajon lehet-e majd követni az eseményeket. A jelek szerint ezzel nincs gond, tudják követni a regényeket, és kibomlik az olvasó előtt az összetett színes szőttes, összeáll a kép. Ez nemcsak Magyarországé, hanem a környező országok élete, gondolkodása. Elég komplex történet ilyen szempontból.

A mai kamaszokkal elolvastatná a Hunyadit?

Nem, ezeket a regényeket ebben a formájukban nem lehet felnőtlen olvasókra bízni. Ez egy lényeges szempont. Pontosan az miatt, amit már említettem: úgy kívántam megfogalmazni ezt a világot, hogy az összes árnyalatát megmutassa. Nem is tudom, hányadik kötet után merült fel bennem, hogy sokan jelezték, hogy a kamasz gyerekeiknek nem tudják ajánlani ezeket a könyveket.

A kamasz gyerek leveszi, meglátja a polcon.

A szülők gyakran nincsenek tisztában azzal, hogy a gyermekeik milyen tartalmakkal találkoznak az interneten. Valójában nagy a félreértés abban, hogy mit olvasnak és milyen élmények érik őket online; érdemes lenne erről pár mondatban beszélgetni.

Persze, itt van egy egyedi változat: Bármilyen dologgal képes vagyok színt vinni a szavakba, és új formát adni nekik. Gondolj csak bele, milyen izgalmas lehet egy ötlet, amit saját stílusomra formálok! Minden egyes mondat egy új kaland, ahol a szavak táncolnak, és a jelentések új értelmet nyernek. Engedd szabadjára a fantáziádat, és nézzük meg, hová vezet minket ez az utazás!

Teljesen vakok vagyunk ilyen szempontból. Sok szülőben él egy kicsit naiv elképzelés. Magam is úgy gondolom, hogy lesz egy olyan változata a regényeknek. Két kötet van hátra, és akkor ez a hatalmas regényciklus elkészül. Utána nagyon szeretnék egy olyan változatot is megjelentetni, amit viszont oda lehet adni egy kamasz kezébe. Kicsit úgy, mint most, ahogy a tévécsatorna is a tévésorozatnak készített egy ilyen válogatást, kérdezték tőlem, hogy nem sértő-e ez nekem, az alkotónak. És én mondtam, hogy egyáltalán nem. Nem az alkotói büszkeség és integritás oldaláról közelítem meg ezt a kérdést, hanem abból, amiből elindult maga a könyvek megírása, hogy én minél több emberrel szeretném ezt a történetet megismertetni. Ha a kamaszokat itt közelebb tudom hozni, egyébként bennük nincs ilyen igény, őket ez nem zavarja. Azzal együtt, a saját gyerekeimnek én sem adtam egy bizonyos életkor előtt a kezébe. De az én célom az, hogy minél több emberhez jusson el Hunyadi János története, és minél több olvasó és most már tévénéző is alkosson olyan képet erről a világról, ami a miénk. Ők a mi őseink, a mi felmenőink, és olyan keveset tudunk róluk, olyan keveset tudunk az életükről és arról, hogy milyen küzdelmeket folytattak, hogy mennyi mindent köszönhetünk nekik, hogy ezért, ha kell, ötféle változatot fogok írni, mert azt gondolom, hogy nekem ez a célom. Minél több emberhez a történelmi múltunkat eljuttatni, és ezáltal egyfajta mentalitást is.

Mi ez a gondolkodásmód? Milyenek voltak a felmenőink? Volt köztük jóság, rosszaság, sőt, néha még gonoszság is, hibáztak, de végső soron mindez lényegtelen, mert ők a mi gyökereink. Ha ők nem léteztek volna, mi sem lennénk itt ma.

Ez a téma valóban rendkívül gazdag és sokrétű. Az emberek, akiket említesz, mint Hunyadi János, Szilágyi Mihály és Hunyadi Mátyás, nem csupán történelmi alakok, hanem a bátorság és az elszántság megtestesítői is. Az ő mentalitásuk, amely a legnehezebb körülmények között is kitartott, példaértékű lehet számunkra, hiszen megmutatja, hogy a reménytelenség ellenére is érdemes küzdeni. A történet gonoszai, mint Cillei Ulrik, valóban hozzájárulnak a drámai feszültséghez, és a széthúzás, ami állandóan megnehezíti a hősök dolgát, sajnos nem ismeretlen a történelemben. Ezen negatív szereplők jelleme és motivációi fontos tanulságokat hordoznak, hiszen rávilágítanak arra, hogy a belső konfliktusok és az összefogás hiánya mennyire megnehezítheti a közös célok elérését. A várnai csata utáni jelenet, amelyben Hunyadi a török követ ajánlatát visszautasítja, mélyen elgondolkodtató. Az a bátorság, amellyel a hősök szembenéznek a kilátástalansággal, egyfajta inspirációt nyújt. Hunyadi szavai, miszerint akkor is harcolna, ha tudná, hogy nincs esélye, a magyar történelem fájdalmát és a kitartás szellemét egyaránt tükrözi. A büszkeség kérdése is központi téma. Történelmünk tele van tragédiákkal, de a legnagyobb erőt talán éppen az adja, hogy mindezek ellenére mindig találtunk valami értéket, amiért érdemes harcolni. Az, hogy a kultúrpolitikai közeg néha megpróbálja elhallgattatni ezt a büszkeséget, csak még inkább hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy megőrizzük identitásunkat és tanuljunk a múltunkból. A modern kor antihősei kapcsán pedig érdemes elgondolkodni azon, hogy talán a valódi példaképek nem azok, akik tökéletesek, hanem azok, akik a nehézségekkel dacolva is kitartottak. Történelmünkből erőt meríteni éppen ezért nemcsak lehetséges, hanem elengedhetetlen is, hiszen a múltunk nem csupán fájdalmas események sorozata, hanem a túlélés és a kitartás története is. A hősök, akik a legreménytelenebb helyzetekben is harcoltak, arra emlékeztetnek minket, hogy mindig van választásunk és lehetőségünk a cselekvésre, még akkor is, ha a körülmények nem kedvezőek.

Annyian voltak.

Ez a hadsereg volt a világ legnagyobb harci ereje. Csak három évvel korábban hódították meg Konstantinápolyt, amelyet mindenki bevehetetlennek tartott. Mégis, ők sikerrel jártak, és elindultak egy sokkal kevésbé jelentős védmű ellen, amely Magyarország kapuját védte. A 1456-os események számomra egy lenyűgöző történelmi csodát képviselnek, amely arra tanít, hogy a legnagyobb kilátástalanságban is van remény, és a helytállásnak mindig van értelme. Különös, hogy sem a király, sem a magyar arisztokrácia nem volt jelen, mégis az egyszerű emberek tömege gyűlt össze Hunyadi és Kapisztrán zászlói alatt, bizonyítva, hogy a legnehezebb helyzetekben is lehet győzni. Ez a győzelem 70 évre átalakította Európa történelmét, és örökre beírta magát a hősiesség könyvébe.

Az oktatás világában a történelmi regényeknek is megvan a maguk jelentősége, hiszen ezek a művek nem csupán szórakoztatják az olvasókat, hanem képesek megeleveníteni a múltat, és érzelmi kapcsolatot teremteni a történelemmel. Míg a monográfiák tudományos igénnyel, száraz tényekre építve tárgyalják az eseményeket, addig a regények színesebbé és élvezetesebbé teszik a történelmi eseményeket, lehetőséget adva a karakterek és a cselekmények kibontakozására. A "Hunyadi" például nem feltétlenül gyerekeknek készült, de felnőttek számára is élvezetes lehet, hiszen a történelmi kontextus mellett érzelmeket, konfliktusokat és emberi drámákat is bemutat. Így a történelmi regények remek kiegészítői lehetnek az oktatásnak, hiszen a diákok könnyebben azonosulhatnak a szereplőkkel, és mélyebb megértést nyerhetnek a múlt bonyolult viszonyairól.

Ez két külön műfaj. Az más kérdés, hogy amikor a történelem szakot végeztem, elhatároztam, hogyha lesz lehetőségem tanítani, filmeket fogok bevinni. Nagyon élményszerűn fogok tanítani. Más utat választottam, de azt gondolom, hogy van egy nagyon éles választóvonal, a társadalom történelmi tudata nem az iskolában alakul ki. Nem a történelem tankönyvekből.

Persze! Íme egy egyedi változat: "Az otthon melegében, a vacsoraasztal körül gyűlünk össze, ahol az ízek és a beszélgetések összefonódnak. Itt minden falat egy új történetet mesél el, és minden mosoly egy szívhez szóló pillanatot terem. Az asztal nem csupán egy hely, ahol étkezünk, hanem a közösség és a szeretet színtere, ahol az élet apró örömeit együtt ünnepeljük."

A családi háttér kiemelkedő szerepet játszik abban, ahogyan a történelemhez és a kultúrához viszonyulunk. A szülők és nagyszülők meséi, az irodalom hatása mind-mind formálják az identitásunkat. Eger 1552-es ostromát sok történész dolgozta fel, de vajon hányan emlékeznek ezekre a művekre? Valószínűleg kevesen, hiszen a magyarok szívében és lelkében Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye él, amely a hősies ostrom képét örökítette meg. Ez a regény és az abból készült film az, ami igazán meghatározza az ostromról alkotott képünket. Ez nem feltétlenül baj. A történelemkutatás és -oktatás szerepe vitathatatlan, de az én tapasztalataim szerint nem mindig kaptam meg a megfelelő történelmi ismereteket. Az iskolai történelemórák gyakran távol álltak attól, hogy élvezetesek és átélhetők legyenek. Szerencsére azonban a családom révén sok értékes információval gazdagodhattam. A nagyszülők meséi és az iskolai tankönyvek közötti ellentmondás világossá tette számomra, hogy a történelem nem csupán száraz tények sorozata, hanem sokkal inkább élő, lélegző narratíva, amely a személyes tapasztalatokkal és emlékekkel fonódik össze.

De mindig is tudtuk, mi az igazság.

Hát hogyne. Tisztességesebb történelemtanárok meg elmondták, hogy most ebből fogtok érettségizni, de nem ez történt. Gondoljunk bele, abszurd, de így nőttünk fel. Létezett egy változat, ami csak a történelemkönyvekben volt. A tévésorozat vetítése során Erdélyből sokan mondják, hogy ők is, mivel egy másik ország, egy más nemzet történelemtanítása nem ezt tartja fontosnak, csak most látnak olyan filmsorozatot, ahol a magyar szempontok érvényesülnek, ahol magyar hősök vannak, mert ez a mi igazságunk. Mi nem is sejtjük sokszor, hogy mit jelent nekik az, hogy végre egy olyan hőstörténetet látnak, ami Erdélyhez millió szállal kötődik, de nem azt, ami a román iskolákban zúdul rájuk, vagy amit a román kultúrpolitika erőltet reggeltől estig, hanem a mi kis igazságunkat, ami nekünk szerintem a legfontosabb.

Természetesen! Ha középiskolás fiatalok számára keresünk olvasmányt, érdemes figyelembe venni a „Szent Johanna Gimi” sorozatot. Kölcsey Ferenc írásai mellett modern, fiatalos hangvételű történeteket kínál, amelyek a barátságról, szerelemről és az élet kihívásairól szólnak. A karakterek hitelesek, és sok diák könnyen azonosulhat velük. Egy másik remek választás lehet John Green „A hibás csillagok” című regénye, amely mély érzelmekkel és fontos életleckékkel teli. A könyv a fiatalok életének nehézségeivel foglalkozik, miközben a reményről és a szerelemről is szól. Ezek a könyvek nemcsak szórakoztatóak, hanem értékes tanulságokat is nyújtanak, így biztosan érdemes kézbe venni őket!

Igen. Azt gondolom, hogy itt volt egy borzasztó hiányidőszak történelmi regényekben. Min nőttünk fel? Gárdonyi, Fekete István, A Koppányi aga testamentuma, már akkor is nehéz volt Jókai, nem most lett nehéz olvasmány, Mikszáth Kálmán. Mi még a magyar klasszikus irodalmi, történelmi munkákon nőttünk föl, meg az ifjúsági regényeken, Delfin-könyvekben csodálatos történelmi regények voltak. Az utánunk következő nemzedékeknek nagyon sok ilyesmi már nem adatott meg. Mi nem is tudtuk, hogy mennyit köszönhetünk ennek. Azt a nemzettudatot, ami van a társadalom különböző tagjaiban. Abszurdnak tűnik, de a Tenkes kapitányát nézték generációk. Vagy az Egri csillagokon ámult a moziban, és számunkra az a világ csodája volt, hogy életre kel Gárdonyi regénye. Mi még játszottunk a grundon kuruc-labancosat. Egy mai gyereknek fogalma sincs arról, hogy ez mi. Ez eltűnt az életünkből. A tankönyvekben benne van, de nincs átélhető módon elmesélve. A gyerekeket nem szólítja meg, a fiatalok fantáziáját nem indítja el. Mi indítja el? Amit a moziban látnak, amit a tévésorozatokban látnak. Ez nem rossz vagy jó, ez nem baj, vagy szerencsétlenség, ez van, és ez nemcsak a magyar fiatalokra igaz, ez egy korjelenség. Akkor viszont kötelességünk a lehető legvonzóbb módon életre kelteni úgy a történelmet nekik, hogy ne vegyék, hogy mondjam, erőszakos beavatkozásnak, hogy most tanulj, nem tanulni kell, szórakozzon. De nincsenek Tenkes kapitánya sorozataink. Szerintem ez irtózatos. Nekünk rengeteget jelentett. Egy mai gyereknek azt hiába mutatjuk meg, régi, fekete-fehér, megváltozott a vizuális inger, minden megváltozott.

A mai gyerekek már nem igazán értik meg ezt a világot. Olyan módon kellene megfogalmazni, hogy otthon, a vacsoraasztalnál a nagypapa, az apuka vagy az anyuka ne mondhassa azt, hogy "Fiam, ez ugyan szép, de sajnos nem így van, mint ahogyan nekünk a szocializmus idején mondták."

Pontosan. Mennyi partizánfilmet néztünk! Emlékszem, szegény nagypapámtól megkérdeztem egyszer, hogy te is partizán voltál? Azt mondta, ő nem volt partizán, Isten őrizz, ellenkezőleg! És akkor leültünk, és akkor elmondta, hogy ő volt a világháborúban, és hogy ez történt, és én döbbenten hallgattam, mert egy teljesen más képem volt a filmekből, a tévéműsorokból, a tankönyvekből, és ott volt a papa, aki elmondta, hogy nem ez történt, és nem így volt. Szerintem ez borzasztóan fontos, de azért már nem itt tartunk. Viszont életre kell tudni kelteni ezeket a korszakokat. A könyvkiadásban sem volt ez nagyon erős vonulat. A Hunyadi-könyvek sikere a magyar könyvkiadók számára is világossá tette, hogy a magyar olvasókat érdekli a magyar történelem. Bármilyen fura, ez nem volt evidencia az 1990-es évek végén vagy a 2000-es évek elején. És a Hunyadi regénysorozat sikere nyomán számos fiatal, középkorú szerző vágott bele olyan regénysorozatokba, amiket én hiányoltam a könyvespiacról. Az Árpádok, az Anjouk koráról, a végvári vitézekről, az 1848-as időkről. Falják az olvasók, nagyon szeretik, és ezek közt van mindenféle, romantikusabb, ifjúsági hangulatban megírt, kicsit katonai vonulatú. Azt hiányoltam, hogy nincs választási lehetőség. Van egy érdekes dolog ebben, azon szerzők, akik hozzám hasonlóan ilyesmire adták a fejüket, egytől egyig kívülállók. Nem a magyar irodalom belső köreiből jönnek, nem az irodalmi műhelyekből. Tisztelet a kivételnek, egy-kettőt talán tudnék mondani, hanem többnyire ugyanolyan olvasókból lett írók, akik valószínűleg ugyanazt érezték problémának: miért nincsenek ilyen könyvek? Mi ilyeneket nem írni szerettünk volna, hanem olvasni.

Tizenkét kötet van eddig kint. Látják a példányszámokat?

Már a félmilliós határ felé közelítünk a 12 kötet összesített példányszámát nézve. Az első rész már a 17. vagy 18. kiadásnál tart a boltok polcain, és a többiekből is folyamatosan szükség van utánnyomásra. A tévésorozat megjelenése pedig természetesen hatalmas lökést ad a népszerűségnek, amiért nagyon hálás vagyok. Eddig is rendkívül elégedett és boldog voltam, hogy a regénysorozat híre az olvasók segítségével terjed, és most ez a lendület csak még inkább fokozza az örömömet.

Előbb volt híres, mint megjelent volna a tévében.

Önmagában reklámok nélkül, mindenféle felhajtás nélkül, pusztán az olvasók lelkesedése révén jutott komoly ismertségre, még egyszer mondom, munkatársak ajánlották egymásnak, rokonok, osztálytársak, barátok. Én szerintem ez a legjobb reklám, Ha pár ezer, pár tízezer olvasó elmerül a XV. századi Magyarország világában, az megint azt jelenti, hogy újabb, nagyon széles réteggel bővül az a kör, és ők a gyerekeiknek is valószínűleg valami ilyesmit fognak tudni átadni. Vissza kell hozni a magyar olvasók életébe valamit, ami régen része volt a hétköznapjainknak, a múlt megbecsülése, a múlt szeretete, a hőseink tisztelete. Olyan világban élünk, ahol az antihősök mennek nagyon. A gazemberek mennek. Egyébként dramaturgiailag ezek érdekes dolgok. De én nagyon hiszek abban, hogy a hősök, ahogy mondtam, Hunyadi esetében is, nem születtek hősnek. A Hunyadi első kötetében ő egy cégéres gazember, iszik, nőzik.

Gyereke van itt-ott a világban.

Igaz, de pontosan ez az, ami izgalmassá teszi a történeteket. A valóság azt mutatja, hogy a legtöbb hős felfedezte a saját útját. Az egyház tanítása is azt sugallja, hogy a szentek sem mindig szentként érkeznek a világra; sok esetben ők is kanyargós ösvényeken jártak, míg eljutottak a megvilágosodásig. Ez adja a történetek mélységét. Képzeljünk el egy mai fiatalembert, aki 16-17 évesen kezdi el olvasni Hunyadi írásait. Meglát egy karaktert, akire könnyen ráismerhet, hiszen ő is hasonlóan sodródik az élet áramlásában. Keres valami célt, de fogalma sincs arról, hogy mi lehet az. Egy ilyen hős könnyen azonosulhat vele, és talán éppen ez a kapcsolódás segíti őt abban, hogy példát találjon. Mert végső soron mindannyian arra vágyunk, hogy életünknek legyen valami értelme, és hogy elérjünk valamit a világban.

Lesz még tizenharmadik és tizennegyedik kötet is, ezek zárják le a sorozatot. Azonban ha a sorozat a tévében népszerűvé válik, lehet, hogy a szerzőnek nehéz lesz megállni, és folytatnia kell a történetet.

Nem. Hunyadi János élete véget ér, nem is terveztük ilyen terjedelmesre sem. A probléma vagy szerencse, megítélés kérdése ez, hogy én annak idején megígértem, hogy ez az epikus nagy regényfolyam nemcsak Hunyadi Jánosról fog szólni, hanem a Hunyadi család három nemzedékét mutatja be. Tehát a következő feladat Mátyás király, és a Mátyás-sorozat ugyanabban a percben veszi fel a fonalat a történetben, hogy a Hunyadi Jánosról szóló regény véget ért. Az a bámulatos, hogy ez egy gyönyörű családregény, és nemcsak egy történelmi sztori, nemcsak egy epikus történelmi regényfolyam, hanem egy létező család létező regénye.

Mátyás mellett újabb 12 kötet vár ránk!

Aggódom, hogy a tervezett kötetek száma nem csupán két vagy három lesz. Az életmű valóban lenyűgöző és gazdag. Egyes szempontból talán még izgalmasabb figura, mint Hunyadi János. Összetettebb személyiség, így fogalmaznék inkább. Már alig várom, hogy elérjünk Mátyás király történetéhez, bár a nándorfehérvári ostrom lebilincselő megírása hatalmas kihívást jelent majd. Ráadásul ott van még a harmadik generáció is, Corvin János élete, amely szintén rengeteg érdekességet tartogat.

Az már 24 kötet.

Ne is kezdjünk el számolni, mert minden alkalommal, amikor számításba veszem az éveket, eluralkodik rajtam a melankólia. Pedig valójában imádom ezt a munkát, és rendkívüli örömmel írom ezt a sorozatot. Remélem, hogy annyi időt ad nekem az élet, hogy be tudjam fejezni, mert ez a három generáció, ez a közel egy évszázados magyar történelem olyan csodálatos és tanulságos, hogy szerintem mindannyiunknak szüksége van rá. Ez a múlt egyfajta kapaszkodót nyújt a mindennapok szürkeségében. Amikor úgy érzem, hogy a jelen nehézségei elborítanak, sok erőt merítek abból, hogy elmerülök egy másik időszakban. Azok az emberek nem panaszkodtak, pedig sokkal nehezebb körülmények között éltek, és folyamatosan küzdöttek. Számos kihívás előtt álltak, de mégis talpra álltak, megvédték a családjukat és az országukat, és tovább vitték azokat az értékeket, amelyekben hittek. Bízom benne, hogy lesznek olyan olvasók, akik hasonló élményekkel gazdagodnak majd, amikor újra és újra kézbe veszik a sorozat újabb részeit.

A Hunyadi család a Mór név felvételével egy izgalmas történelmi váltást jelképez, amely nem csupán a személyes identitás átalakulását, hanem a középkori Magyarország politikai és társadalmi dinamikáját is tükrözi. A kérdésed kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a science fiction és fantasy művek világában is gyakran előfordulnak hasonló névváltoztatások, amelyek a karakterek fejlődését, új identitásokat vagy éppen a múlt elhagyását szimbolizálják. Ezek a váltások nemcsak a karakterek belső utazását, hanem a világ építésének mélységét is gazdagítják, hiszen sokszor a név mögött új lehetőségek, kihívások és sorsok rejlenek. Tehát a Hunyadi és Mór közötti kapcsolat nem csupán egy egyszerű névváltoztatás, hanem egy tágabb narratív keretbe illeszkedő jelenség, amely a fantastikus irodalom hagyományait is megidézi.

A Bán Mór név a Kárpáthia című fantasy sorozat kapcsán vált ismertté. Én, Bán János, hosszú éveken át újságíróként dolgoztam, és a dedikálásaimat a mai napig így írom alá, mert számomra ez az identitásom része. A Kárpáthia, amelynek első kötete 2000-ben látott napvilágot, volt az első regényem, és különlegessége, hogy a magyar mondavilág, valamint a kelet-európai népek mítoszai ihlették, nem pedig az angolszász vagy skandináv hagyományok. Abszurd lett volna, ha angol írói névvel lépek a nagyközönség elé, főleg mivel abban az időben a könyvpiac tele volt angol vagy idegenhangzású álnévvel megjelenő szerzőkkel. A Kárpáthia-sorozatom, bár nem az első, de az elsők között jelent meg magyar névvel, és büszkén vállaltuk ezt a döntést. A sci-fi műveim is külföldi néven láttak napvilágot, de a fantasy sorozat esetében határozottan úgy éreztük, hogy a magyar név a helyes választás. Végül is, a történet gyökerei a magyar folklórban rejlenek. A Bán Mór név tehát először a sorozat címlapjain jelent meg, és azóta is büszkén képviselem.

A science fiction, mint műfaj, valóban gazdag hagyományokkal bír, és nemcsak a nyugati, hanem a magyar mondavilágban is mély gyökerei vannak. A régi Galaktika, amely sokunk ifjúságának meghatározó része volt, olyan írókat hozott közel hozzánk, mint Huxley, Bradbury, a Sztrugackij testvérek vagy Lem, akiket remek fordításokban ismerhettünk meg. Ezek a művek nemcsak a jövő technológiáit és társadalmi problémáit boncolgatták, hanem olyan kérdéseket is felvetettek, amelyek mélyen gyökereznek a humánum és az emberi létezés filozófiai aspektusaiban. A mi generációnk talán más szemszögből közelíti meg a science fictiont, hiszen a digitális forradalom és a globális kultúra hatására új narratívák és megközelítések formálódnak. Az online közösségek, a videojátékok és a különböző médiák egy új dimenziót adnak a science fictionhoz, amely sokszor eltér a klasszikus tradícióktól, ugyanakkor mélyen illeszkedik a modern kihívásokhoz és kérdésekhez. A kérdésedre válaszolva: a mi generációnk történetei és élményei talán más kontextusban értelmezhetők, de a science fiction továbbra is képes hídakat képezni a múlt és a jövő között, lehetőséget adva arra, hogy a magyar mondavilág és a globális trendek találkozzanak. Az egyediség abban rejlik, hogy mindannyian a saját élményeinket, kérdéseinket és válaszainkat hozzuk a műfajhoz, gazdagítva ezzel a science fiction palettáját.

A sci-fi számomra mindig is egy nemzetközi műfaj volt, amely képes összekapcsolni a különböző kultúrákat és perspektívákat. A magyar irodalomban például Dévényi Tibor humoros sci-fi írásai különösen emlékezetesek számomra. A sci-fi varázslatos vonzereje éppen abban rejlik, hogy globális jövőképet tud festeni, amely sokszor a valóságunk részévé válik. Érdekes, hogy ritkán reflektálunk arra, hogy a gyerekkorunkban olvasott sci-fi történetek valójában milyen mély hatással voltak ránk, és hogyan formálták a jövőbe vetett elképzeléseinket.

Előre látott ötven évet.

Teljes mértékben egyetértek! A sci-fi műfaja nem csupán a technológiai újításokat és kütyüket vetítette előre, hanem a társadalmi változásokat, az emberi kapcsolatokat és a jövőbeli etikai dilemmákat is mélyrehatóan vizsgálta.

A legijesztőbb az egészben, hogy nem a technikai eszközök a főszereplők.

Nem a kütyük, nem a mobiltelefonok, nem is a technológia a lényeg, hanem az, hogy az ember hogyan illeszkedik ebbe az új világba. A legnagyobb tragédia, hogy a sci-fi írók szinte pontosan megjósolták mindezt. Előre látták, hogy a tudomány fejlődésével miként alakulunk át, és hogyan formálja át ez a társadalmunkat. Életemben mindig is lenyűgözött a science fiction. A Bán Mór név a fantasy világához kötődik, míg a későbbi történelmi regényeknél már nem volt kérdés, hogy ez a név válik dominánssá. De nagyon bízom benne, hogy egyszer még visszatérek a sci-fihez, mert úgy érzem, hogy a mi generációnk számára ez egy meghatározó, szinte szent élményt jelentett. Egy olyan jövőképet kaptunk, amely véleményem szerint rendkívül jelentős. A sci-fi, bármennyire pesszimista jóslatokkal is szolgált, összességében egy végtelenül optimista jövőt vetített elénk, egy olyan világot, ahol a világegyetem felfedezése a miénk lehet.