A Neptunusz zűrzavaros holdja fogságba ejtette, majd kegyetlenül véget vetett testvéreinek.
Ezért állítanak mindenkit nyomás alá a digitális adathalászok és csalók, akik folyamatosan fenyegetéseikkel és sürgetéseikkel próbálnak manipulálni.
Miután magunk mögött hagytuk a Szaturnusz-rendszer ragyogó ékkövét, az Enceladust, képzeletbeli űrhajónk a Naprendszer külső, sötét és hideg vidékei felé veszi az irányt. Ez az utazásunk egyik leghosszabb szakasza, egy ugrás a jégóriások birodalmába. Célpontunk a mélykék Neptunusz, és annak legnagyobb, legfurcsább holdja, a Triton. Egy olyan világ, amely szinte mindenben szembemegy a szabályokkal: visszafelé kering a bolygója körül, felszínét fagyott nitrogén borítja, amelyből sötét gejzírek törnek elő - múltja pedig erőszakos és kaotikus.
Az Index legújabb cikksorozata most a Naprendszer lenyűgöző holdjait veszi górcső alá, miután már felfedeztük a bolygók titkait. Célunk, hogy a legérdekesebb és legizgalmasabb módon mutassuk be ezeket az égitesteket, hiszen a világegyetem tele van rejtett csodákkal. Korábban már megismertük Jupiter négy legnagyobb holdját, valamint a Szaturnusz impozáns Titanját és Enceladusát is. Most pedig utazásunk a Naprendszer külső határvidékére vezet, ahol a jégóriások birodalmában folytatjuk felfedezéseinket.
A Triton a Naprendszer egyik legmisztikusabb égiteste, amely nem csupán egy hűséges kísérője Neptunusznak, hanem egy titokzatos, befogott vándor, aki a Naprendszer pereméről érkezett. E különleges története magyarázza a furcsa jellemzőit, például a szokatlanul visszafelé haladó keringését, valamint a lenyűgözően aktív, fagyos felszínét. Triton valódi ablakot nyújt a Kuiper-öv távoli, jeges birodalmába, hiszen közelebbről nézve sokkal inkább hasonlít Plútóra, mint bármely más holdra a Naprendszerben.
A Triton legmeghatározóbb jellemzője a különleges retrográd keringése. Míg a Naprendszer többi jelentős holdja a saját bolygója forgásával megegyező irányban kering, addig a Triton éppen ennek ellentéte: az ellentétes irányban mozog. Ez a sajátos mozgásminta egyértelmű nyomokat hagy arra vonatkozóan, hogy a Triton valószínűleg nem a Neptunusz mellett, hanem egy másik eredettel bír. A szakértők úgy vélik, hogy valaha a Triton egy Plútóhoz hasonló törpebolygó lehetett, amely a Kuiper-öv távoli régiójában keringett a Nap körül. Évmilliárdokkal ezelőtt azonban pályája olyan közel került a Neptunuszhoz, hogy a hatalmas jégóriás gravitációs vonzása elkapta, és így a Triton egy szokatlanul elnyújtott és instabil pályára került.
Ez a befogás a csillagászok szerint egy hihetetlenül erőszakos esemény volt. A Neptunusz által keltett gigantikus árapályerők átgyúrták és felhevítették a Triton belsejét, valószínűleg megolvasztva azt. Ez a belső hő okozhatta a hold differenciálódását - a nehezebb anyagok a magba süllyedtek, míg a könnyebb jég a felszínen maradt. Eközben a Triton kaotikus keringése letarolta a Neptunusz eredeti holdrendszerét;
A Triton pályája az évmilliók során lassan stabilizálódott és kör alakúvá vált, de a retrográd mozgása örök mementóként őrzi ezt az erőszakos múltat. Ahogy írtuk, az égitest több szempontból is hasonlít a Plútóhoz: bár 2705 kilométeres átmérőjével nagyobb, mint a legismertebb törpebolygó, felszínét ahhoz hasonlóan 55 százalékban fagyott nitrogén borítja, 15-35 százalék vízjéggel, 10-20 százalék szárazjéggel, valamint csekély mennyiségű metánnal és szén-monoxiddal. A Triton emellett messze a Neptunusz legnagyobb holdja, tömege a bolygó körül keringő holdak tömegének 99,5 százalékát teszi ki.
A Triton, a Naprendszer egyik leghidegebb ékköve, rendkívüli ellentmondásokat rejt magában: a hőmérséklet itt szinte elérhetetlen mélységekig süllyed, -235 °C-ra, mégis a felszíne lenyűgözően sokszínű és geológiailag izgalmas. A Voyager-2 űrszonda 1989-es küldetése során készült közeli felvételei egy varázslatos, szürreális tájat mutattak be. E táj egyik különleges részét a kutatók „dinnyehéj-területnek” (cantaloupe terrain) keresztelték, mivel annak rácsos, barázdált mintázata a sárgadinnye héjára emlékeztet, szinte mintha egy hatalmas gyümölcs borította volna a felszínt. Érdekes módon ez a terület meglehetősen kevés krátert tartalmaz, ami arra utal, hogy a felszín viszonylag fiatal, és folyamatosan új életre kel. A leglenyűgözőbb felfedezés azonban az aktív kriovulkanizmus nyomai voltak, amelyek arra utalnak, hogy a Triton nem csupán egy fagyos világ, hanem egy folyamatosan alakuló, dinamizmusban gazdag hely.
A Voyager-2 több sötét füstcsóvára emlékeztető kitörést is lefényképezett, amelyek nyolc kilométeres magasságba lövelltek ki anyagot. Ezek a gejzírek azonban nem vízből, hanem nitrogéngázból és a gáz által magával sodort sötét porból állnak.
A kutatók állítása szerint a jelenség mögött egyfajta "szilárdtest-üvegházhatás" húzódik. A Nap gyenge, de folyamatosan érkező fénye áthatol a felszínt borító áttetsző nitrogénjégen, és felmelegíti az alatta fekvő, sötétebb, metántartalmú réteget. A felgyülemlő hő következtében a nitrogénjég szublimál, vagyis közvetlenül gázzá alakul, ami a nyomás növekedését eredményezi. Ez a folyamat addig folytatódik, amíg az anyag nem talál utat a felszínre egy robbanásszerű kitörés formájában. A szublimáció felelős a Triton körüli rendkívül vékony légkörért is, amelynek nyomása csupán a földi légkör 70 ezredrésze.
Az égitest egyik megkülönböztető jellemzője a déli pólusa felett található jellegzetes rózsaszínes-vörös árnyalatú sapka, amelyet a felszíni metánjégen lejátszódó kémiai reakciók eredményeznek. A Nap ultraibolya sugárzása lebontja a metánmolekulákat, amelyek aztán bonyolultabb szerves vegyületekké, úgynevezett tholinokká alakulnak, hasonlóan ahhoz, ahogyan ez Titan légkörében is zajlik. Ezek a vörös árnyalatú tholinok bevonják a nitrogénjégkristályokat, ezzel különleges színt és varázslatos hangulatot teremtve a fagyos táj számára.
Bár kevesen tudják, a Triton felfedezésének története szorosan összefonódik magáéval a Neptunuszéval. Egy angol csillagász, William Lassell fedezte fel 1846. október 10-én, mindössze 17 nappal azután, hogy a Neptunusz bolygót először azonosították. Érdekes módon a hold sokáig névtelen maradt, egyszerűen csak "a Neptunusz holdjaként" hivatkoztak rá. A Triton nevet Camille Flammarion francia csillagász javasolta 1880-ban, de az csak a 20. század közepén vált általánosan elfogadottá, miután 1949-ben felfedezték a Neptunusz második holdját, a Nereidát, és szükségessé vált a megkülönböztetésük. A név a görög mitológiából származik: Tritón Poszeidón (a római Neptunusz) tengeristen fia volt.
A Triton körüli legérdekesebb, sőt, talán legfélelmetesebb tény az, hogy szinte minden, amit tudunk róla, egyetlen, de rendkívül sikeres találkozásnak köszönhető. 1989 augusztusában a Voyager-2 űrszonda elhaladt a Neptunusz-rendszer mellett, ezzel befejezve a Naprendszer óriásbolygóit érintő legendás küldetését. Ez a néhány órás találkozás szolgáltatta az összes közeli felvételt és adatot a Tritonról, felfedve annak retrográd keringését, aktív gejzírjeit és különös felszínét. Azóta azonban egyetlen űreszköz sem közelítette meg a Neptunuszt, így a Triton továbbra is egy távoli, titokzatos világ, amely még számos felfedezésre vár. Sajnos újabb információkra nem sokáig számíthatunk, mivel jelenleg nincs egyetlen hivatalosan jóváhagyott vagy finanszírozott űrmisszió, amely a Triton felfedezésére irányulna. A hatalmas távolság és az ezzel járó magas költségek miatt a külső Naprendszerbe irányuló küldetések igencsak ritkák.
A Triton tehát megmarad egy idegen világnak, egy befogott törpebolygónak, amely ízelítőt ad a Kuiper-öv távoli, fagyos objektumainak természetéből. Tanulmányozása kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakultak és vándoroltak az égitestek a Naprendszer korai története során, az izgalmasabb égitestek viszont prioritást élveznek még a legelkötelezettebb csillagászok szemében is.
Utazásunk a Naprendszer távoli szélein ezzel a felfedezéssel zárul. A lángoló poklot, a titkos óceánokat és a metántavakat magunk mögött hagyva most elérkezett az idő, hogy hazatérjünk. Mielőtt azonban végleg landolnánk, egy utolsó látogatást teszünk legközelebbi és legkedvesebb égi szomszédunkhoz. Ahhoz az égitesthez, amely évszázadok óta inspirálja a költőket és a tudósokat egyaránt, és amelyen az emberiség néhány évtizede első lépéseit tette egy idegen világban. Itt az idő, hogy felfedezzük, valóban sajtból készült-e a Hold!
