Európa kulturális iker-fővárosai egy különleges kezdeményezést képviselnek, amely lehetőséget ad arra, hogy különböző városok közösen ünnepeljék a művészetet, a kultúrát és a közösségi értékeket. Ezek a városok nem csupán saját hagyományaikat és történelm

Gorizia, Gorica, Görz vagy Guriza – ez a város a Közép-Európa szívében található, és az olasz-szlovén határ mentén fekszik, számos más városhoz hasonlóan, gazdag történelmi háttérrel és sokszínű nemzetiségi örökséggel bír. Az olasz nyelvben Gorizia néven ismert, míg a szlovén nyelvben Gorica, a német nyelvű elnevezés pedig Görz. Érdekes módon a helyi olasz dialektusban Guriza néven emlegetik, ami igazán egyedi ízt ad a város nevének.

A kulturális főváros címének idei birtokosa kapcsán nem csupán a név jelentése, hanem a történelem értelmezése is vitát generál, és felmerül a kérdés, hogy egy vagy két városról beszélünk-e. Ezt a saját szememmel is tapasztalhattam, amikor részt vettem a MIDAS, az őshonos európai kisebbségek napilapjainak egyesülete - amelynek a Nyugati Jelen is tagja - közgyűlésén, amely éppen Európa idei kulturális fővárosában zajlott.

A szlovén-olasz határ mesésen szép hegyvidéken húzódik. A várost körülvevő erdők és szőlőültetvények, a hegyoldalon épült szépséges kis falvak, a város évszázados épített öröksége, a mediterrán növényzet roppant kellemes benyomást keltenek. Azt gondolnánk, hogy a térség amolyan miniatűr földi paradicsom, ahol hosszas szembenállás után a szlovének és az olaszok igazi testvéri harmóniában élnek egymással. Holott Európa egyik leginkább véráztatta helyéről van szó.

1918-ig a vidéki terület hosszú évszázadokon keresztül a Habsburg Monarchia része volt, amelynek Tengermellék (Litoral) nevű tartományához tartozott, Trieste mint központja mellett. Az 1001-ben alapított várost akkoriban Görz néven ismerték, és érdekes módon lakosságának körülbelül 10%-a beszélt németül, míg a többiek között fele olasz, körülbelül egyharmad szlovén, a maradék pedig a Monarchia más népeiből származott. Ez a sokszínűség gazdag kulturális örökséget hozott létre a térségben.

1915-ben Olaszország belépett az első világháborúba, hogy harcba szálljon a Monarchia ellen, fő célja pedig a Tengermellék és Dalmácia megszerzése volt. Az olasz front két éven át a szlovén Soča (a magyarok által Szocsának ejtett) folyó mentén elterülő hegyekben alakult ki. E két év leforgása alatt legalább 12 jelentős ütközet zajlott a két hadsereg között, amelyek során az olasz haderő körülbelül 600 ezer, míg az Osztrák-Magyar Monarchia hozzávetőleg 500 ezer katonát veszített. Ez a front a háború egyik legvéresebb színtere lett, és már akkoriban is a két hadsereg temetőjeként emlegették.

Az akkori sebek oly súlyosak voltak, hogy jelképesen szólva több mint egy évszázad után sem gyógyultak be. Manapság sem ritka, hogy a hegyoldalakon gazdálkodó helyi földművesek vagy a turisták emberi csontokra bukkannak, a hegyoldal egyes részein pedig növényzet sem nő, mivel 1915 és 1917 között annyi bomba, akna, gránát és vegyi anyag zúdult rá, hogy a talaj tartósan megkárosult.

1918-ban az olasz-szlovén nyelvhatáron található város, amely Olaszország részesévé vált, nem csupán a jelentős tengeri kikötők, Trieste és Fiume sorsára jutott. Az új politikai hatalom azonban tragikus következményekkel járt a kisebbségek számára. A két világháború közötti időszak Európa-szerte a szélsőséges nacionalizmus felerősödéséről szólt, Olaszországban pedig Mussolini politikai rendszere még inkább felerősítette ezt a jelenséget. A kisebbségi iskolák bezárása, a közösségi és kulturális intézmények felgyújtása mellett a szlovénok nevét is elolaszosították, amivel a nemzeti identitásuk eltüntetésére törekedtek. Azok az értelmiségiek, akik a szlovén nyelv és kultúra megőrzésére törekedtek, gyakran börtönbe kerültek, vagy brutális bánásmódban részesültek. Miközben a német és más nyelvű kisebbségek fokozatosan eltűntek, a szlovének élet-halál harcot vívtak nemzeti önazonosságuk megóvásáért.

A második világháború végén drámai fordulat következett be, 1945-ben Tito partizánjai elfoglalták a várost, és brutális vérengzést rendeztek. Az egykori Habsburg Tengermelléken, ahol az olasz, szlovén és horvát lakosság keveredett, körülbelül 30 ezer olaszt gyilkoltak meg, javarészt civilek, köztük asszonyok, idősek és gyerekek. A civil lakosság ellen elkövetett atrocitások a jugoszláv partizánok sajátos "jegyzetként" is értelmezhetők, hiszen a Vajdaságban mintegy 50 ezer magyart és németet, míg Horvátországban több mint 100 ezer embert öltek meg, mindezt fasiszta-ellenes hajtóvadászat ürügyén.

A második világháború végét követően Olaszország és Jugoszlávia is követelte a város és a hajdanvolt Tengermellék tartomány birtoklását. Azonban mindkét ország figyelme elsősorban a két jelentős tengeri kikötő, Trieste és Rijeka/Fiume sorsára összpontosult: az olaszok a két kikötő megtartására törekedtek, míg a jugoszlávok a megszerzésükre irányították erőfeszítéseiket. A kisebb, ám szintén fontos Gorizia csak másodlagos szerepet kapott a vitában, holott mindhárom város hasonló demográfiai jellemzőkkel bírt: mindegyik olasz többségű, ám többnemzetiségű közösséget alkotott, míg a környező falvak lakossága szlovén és horvát volt. Végül a szövetségesek egy kompromisszumos megoldást keresve döntöttek: a 1947-es párizsi béke keretein belül Jugoszlávia kapta Fiumét/Rijekát és a Tengermellék jelentős részét, míg Olaszország megtarthatta Triestet és Gorizia nagyobbik részét. A város határai úgy lettek kijelölve, hogy az óváros Olaszország része maradjon, míg Jugoszlávia csupán a Habsburg korabeli impozáns vasútállomás, egy tekintélyes ferences kolostor, néhány városi peremház, a temető és a vízművek birtokába jutott.

Képzeljük el, hogy hirtelen szétszakadtak családok, egyeseknek a lakóhelye az egyik országban maradt, míg a földjük, munkahelyük és rokonai a másik országba kerültek, ami számos családi tragédiához vezetett – mesélte Kaja Širok, a szlovén történelem szakértője. 1947 és 1954 között a várost egy valódi vasfüggöny választotta el, amely hét éven át megakadályozta a két rész közötti átjárást. Később, a politikai viszonyok javulásával a kapitalista Olaszország és a szocialista Jugoszlávia között, 1954-től bevezették a kis határátkelőt, amely lehetővé tette, hogy a határtól 10 kilométeres körzetben élők évente néhány alkalommal átlépjék a határt, legfeljebb 10 kilométer távolságra. Hét év után a kettévágott családok végre újra találkozhattak, és az olasz Gorizia lakói leróhatták kegyeletüket hozzátartozóik sírjánál az immár Nova Goricában található temetőben.

Az új határvonal kijelölésekor a szlovén (akkor még jugoszláv) oldalon Tito marsall elhatározta, hogy létrehoz egy új várost, Nova Gorica néven. Ez a település majdnem ezer évvel Gorizia első írásos említését követően született meg, mint kisebbik ikertestvére. Tito döntése mögött pragmatikus és ideológiai megfontolások egyaránt álltak. Az egykori Tengermellék Jugoszláviához csatolt részén, amely mára szinte teljesen szlovén lakosságúvá vált, nem létezett város, csupán falvak, ahol legfeljebb általános iskolák működtek; gimnázium, posta, kórház, színház vagy bíróság viszont nem volt, mivel ezek mind az olasz oldalra kerültek. Az ideológia is kulcsszerepet játszott a város létrehozásában, a jugoszláv vezetők már a kezdetektől fogva hirdették, hogy egy szocialista mintavárost fognak építeni, amely képes lesz "átragyogni" a határon. Mondanom sem kell, hogy a tipikus szocialista lakótelepeket hoztak létre, de ezek meglepően jó minőségben készültek: a tömbházak sokkal tágasabbak voltak, mint a többi jugoszláv vagy szocialista országban, és a közszolgáltatások, mint például az oktatás és az egészségügy, kiemelkedően magas színvonalúak voltak, hogy megakadályozzák a közvetlen szomszéd, a kapitalista "nagytestvér" vonzerejének fokozódását.

A hetvenes évek politikai légköre kedvezőbb fordulatot vett, hiszen 1975-től kezdődően a kis határátkelő szabadon használhatóvá vált. Ugyanakkor a határőrök és a vámosok mindkét oldalon szigorú ellenőrzéseket végeztek az iratok és csomagok felett. Csak korlátozott mennyiségű pénz váltása volt engedélyezett jugoszláv dinár és olasz líra között. Ennek ellenére a határokon túli kereskedelem virágzott: a csempészet szinte ipari méreteket öltött, és komoly hálózatok alakultak ki, olyannyira, hogy ma már az egykori határőrség épületében csempészet-múzeum működik. „Gyakran átléptük a határt, nagyszüleim minden második vasárnap az istentisztelet után átmentek Goriziába, hogy ebédeljenek nagyapám bátyjánál, míg a másik vasárnap ők látogattak el hozzánk” - idézi fel gyermekkorát Kaja Širok, aki 1975-ben látta meg a napvilágot. A családi ünnepségeket mindig közösen ünnepelték, és anyagi nehézségeik sem voltak, hiszen a határ másik oldalán élő rokonoknál és ismerősöknél gyakran hagytak nagyobb pénzösszegeket, mint ami a jogszabályok szerint megengedett volt.

A helyzet a kommunizmus összeomlásával és Jugoszlávia szétesése nyomán 1991-ben függetlenné vált Szlovénia idején tovább javult. Mindkét ország visszavonta a határ mentén korábban nagy számban állomásoztatott katonákat, felszedték a szögesdrótot, és a csomagokat sem ellenőrizték többé, csupán az útleveleket. A városon belüli drótkerítést azonban csak Szlovénia 2007-es schengeni csatlakozásakor bontották le. Azt mindenki elismeri, hogy a két városrészt 1954 után elválasztó drótkerítés ártatlan gyermek-csíny volt a berlini falhoz képest.

2007 után a két város összenőtt, teljesen szabadon lehetett átjárni, munkát vállalni, vagy ingatlant vásárolni. Sokan éltek is a lehetőséggel, és átköltöztek a másik oldalra, illetve naponta többször is átjárnak különféle célokkal. Végül is a távolságok nem nagyok, gyalog is könnyen meg lehet tenni: az olyan 33 ezres olasz Gorizia és a mintegy 13 ezres szlovén Nova Gorica városházai közötti távolság kb. annyi, mint a dévai városházától a zeneiskoláig. A két város ugyanis közigazgatásilag továbbra is különálló, mindkettőnek saját polgármestere van, az egyik oldalon az olasz, másik oldalon pedig a szlovén törvények érvényesek, s a közfeliratok is egynyelvűek mindkét oldalon, noha olasz szót gyakran lehet hallani Nova Goricában és szlovén beszédet Gorizia utcáin. Közös a városi közszállítás, vagyis a buszjáratok mindkét oldalra eljutnak, a vízművek és egyre inkább az egészségügy is a két kórház együttműködése révén. Sürgősség esetén például a mentők a legközelebbi korházba szállítják a sérültet, függetlenül attól, hogy melyik országból származik. Szintén közösek az iskolai kulturális és sportrendezvények, a kétnyelvűség visszaszorulása ellenére.

A város és a környező falvak lakói hagyományosan kétnyelvű közegben éltek, egészen az 1947-es határmódosításig. Mindenki próbálta beszélni a másik nyelvet, ha nem is mindig tökéletesen. A háború után Goriziában már csupán a helyi kisebbség tagjai tudták beszélni a szlovént, míg Nova Goricában sokan a televízió révén sajátították el az olasz nyelvet. Az olasz tévéműsorok sokkal vonzóbbak és színvonalasabbak voltak, mint a jugoszláviaiak; Nova Goricában a hetvenes és nyolcvanas években szinte kizárólag ezeket nézték, hasonlóan ahhoz, ahogy az erdélyiek a budapesti csatornákat követték a magyar határ mentén. Az iskolákban nem tanították a másik nyelvet, és ma sincs erre igény. A fiatalabb generációk szinte kizárólag az angolt használják a kommunikációra, mint globális közvetítőnyelvet. Az idősebbek és a középkorúak viszont mindig olaszul vagy szlovénül köszönnek, amikor a másik oldalra látogatnak, hiszen számukra ez a legtermészetesebb, még ha csak törve is beszélik a másik nyelvet.

Bár a két város rendkívüli módon összenőtt, közösen pályáztak az Európa Kulturális Fővárosa címre, és 2020 januárjában elnyerték azt a „Határtalan” mottóval. Ekkor, amikor szinte elválaszthatatlannak tűntek, újra megjelent a vasfüggöny: 2020 februárjában kitört a koronavírus-járvány, amely Olaszországot különösen korán és súlyosan sújtotta. Az olasz hatóságok lezárták a határokat, kerítéseket emeltek, így Gorizia és Nova Gorica ismét különvált, olyannyira, hogy az átjárás szinte lehetetlenné vált. 2020-21 között egyetlen nap sem telt el, amikor a járványügyi intézkedések mindkét oldalon azonosak lettek volna. Ez komoly szellemi megpróbáltatást jelentett a helyiek számára; senki sem gondolta volna, hogy a huszonegyedik század elején újra fizikailag is visszatérnek a határok. A járvány végével a kerítések eltűntek, de a határőrök az olasz oldalon megmaradtak, immár az illegális migráció megakadályozásának érdekében.

Nagyszerűen együttműködünk, nagyra értékeljük egymás kultúráját, testvéreknek tekintjük egymást, közös jövőt építünk, egy valamiben viszont semmiképpen sem tudunk egyetérteni, a múltat eltérően, sőt ellentétesen értelmezzük, hangsúlyozzák egyöntetűen mindkét oldalon.

Az ikervárosokat körülvevő hegyekben, a jugoszláv érában, fehér kőtömbökből formálták meg Tito nevét nagy, impozáns betűkkel. Ez a távolról is jól látható felirat az olasz oldal számára készült, és a mai napig érintetlenül áll, hasonlóan ahhoz a 700-as számhoz, amely évtizedeken át látható volt Déva határában, fákból kialakítva.

Gorizia vezetősége régóta szorgalmazza Nova Gorica elöljáróinál a provokatív felirat eltávolítását, vagy legalább letakarását. Az olaszok számára Tito tömeggyilkos diktátor, a jugoszláv kommunisták 1945-ös vérengzéseit nem felejtik el, a partizánok gaztettei továbbra is rémálmokat váltanak ki Goriziában. Szlovén oldalról viszont jelezték, hogy csak akkor hajlandók lebontani a Tito feliratot, ha Gorizia visszavonja Mussolini díszpolgári címét, amit 1938-ban adományozott. Erre viszont az olaszok nem hajlandók, a tavaly őszi tanácsülésen a helyi tanács elsöprő többséggel állt ki a díszpolgári cím megtartása mellett, holott a szlovének szemében Mussolini durva elnyomása szintén rémálmokat vált ki. Ami az egyik félnek felszabadítást, az a másik félnek megszállást és elnyomást jelentett, és ez nyomasztóan hat Európa kulturális iker-fővárosaira!

Mennyire mélyen gyökerezik a nosztalgia a helyiekben? A szlovén oldalon az idősebb generáció körében tapasztalható némi jugo-nosztalgia, de ez csepp a tengerben, összehasonlítva Szerbiával vagy Boszniával. Ezzel szemben a Habsburg-kor iránti nosztalgia különösen élénk az olasz oldalon; Goriziában és Triestében gyakran emlegetik a Ferencjóskás idők aranykorát. Ekkoriban a város még egyesült volt, a határok nem léteztek, és a különböző nemzetiségek harmóniában éltek egymás mellett, kultúráik kölcsönösen gazdagították egymást. Az Európai Kulturális Főváros Határtalan mottója éppen ezt a békés együttélést idézi fel.