"Egyetlen színész sem tud mást megformálni, mint a saját lényét." - Ezen a napon, 110 éve született Orson Welles, a film és színház zsenije.

Az Oscar-díjas Orson Welles, az Aranypolgár rendezője 110 évvel ezelőtt, 1915. május 6-án született, de máig is érvényes az a szemlélet, amit ő hozott a filmezésbe. "Egy film sohasem lesz igazán jó addig, míg a kamera nem néz egy költő szemével" - vallotta, és igaza volt. Both Gabi írása.

Négyéves korában már egy drámai fordulat vette kezdetét az életében, amikor szülei külön utakon folytatták. Kilenc évesen pedig újabb tragédia sújtotta: zongorista édesanyja elhunyt, ami mély nyomot hagyott benne. Apja, aki a karbidlámpa feltalálásával és gyártásával szerzett vagyonából élt, a fájdalom hatására súlyos alkoholizmusba süllyedt. Az anya halála után az apa egzotikus kalandokba kezdett, fiával együtt bejárva Jamaicát és a Távol-Kelet varázslatos tájait. Az apa élete zűrzavaros volt, sokszor a fiúnak kellett felnőttes döntéseket hoznia. Végül Chicagóba érkeztek, ahol saját szállodájukban laktak, de a sors ismét közbeszólt, és a szálló leégett. Ekkor került a fiú egy magániskolába, ahol új lehetőségek nyíltak meg előtte.

Már a Todd Seminary for Boys falai között nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívüli tehetséggel bír a színpad iránt. Shakespeare műveiből merítve írta saját kis drámáit, és a helyi színjátszókörben könnyed eleganciával dirigálta a kortárs és klasszikus darabokat, lenyűgözve ezzel közönségét és színészeit egyaránt.

Még csupán tizenöt esztendős volt Orson, aki a zenélés, írás, színjátszás, bűvészkedés és festészet terén egyaránt kiemelkedő tehetséget mutatott. Ekkor érte a tragédia, amikor apja, ötvennyolc éves korában, hirtelen eltávozott az életből.

Welles soha nem tudta igazán megbocsátani magának, hogy az utolsó időszakban már nem akarta látni az apját. Az utolsó találkozásuk során azt mondta neki, hogy csak akkor kíván újra találkozni vele, ha végre sikerül letérnie az alkohol útjáról.

Apja még halála előtt gondoskodott a gyámságáról egy régi családi barát, dr. Bernstein személyében, aki mindenben támogatta a fiút, de a valódi segítséget mégis középiskolai tanárától, Roger Hilltől kapta, aki felismerte, mekkora tehetsége van Orsonnak a színjátszáshoz, és terelgette őt az ismeretek megszerzésében.

Bár a világ leghíresebb egyetemeinek kapuján is beléphetett volna, Welles inkább a saját útját választotta. 1931-ben, mindössze tizenhat évesen, szamárháton vágott neki Írország felfedezésének. Dublin forgatagában, a Gate Theatre színpadán bátran hirdette, hogy ő egy neves vándorszínész. Hiába tudta mindenki, hogy ez csupán blöff, a közönség mégis lehetőséget adott neki, hiszen nyilvánvaló volt, hogy különleges tehetséggel rendelkezik. Azonban a csillaggyümölcsét nem sokáig élvezhette, mivel egy helyi színésznő irigysége miatt egyre kisebb szerepeket kapott. De Welles nem adta fel: kreativitását díszlettervezőként és újságíróként is kamatoztatta, új utakat keresve a művészet világában.

Húszévesen tért vissza egy londoni kitérő után Amerikába, és vándorszínészként kereste a kenyerét, majd 1937-ben saját társulatot alapított, ez volt a Mercury Színház. Régi nagy kedvencével debütált: Shakespeare Julius Caesarjával.

A CBS rádiótársaság megbízásából Wells klasszikus szövegét a korabeli New York városába helyezték át, és a hangjáték 1938-ban óriási izgalmat keltett a közönség körében. Sokan valóban azt hitték, hogy egy idegen civilizáció támadta meg Amerikát. Bár a történet szerint tömeghisztéria robbant ki az egész országban, valójában a sajtó fújta fel a dolgot, és az események nem voltak olyan pánikgenerálóak, mint ahogyan azt később beállították.

A rádióadás másnapján Orson Welles egy sajtótájékoztatón állt a nyilvánosság elé, ahol őszinte bocsánatkérést intézett a hallgatókhoz.

Attól tartott, hogy ezzel derékba törik a pályája, de épp az ellenkezője történt. Meghívást kapott Hollywoodba.

Az RKO Pictures álomszerű szerződést ajánlott neki, szabadon alkothatott úgy, hogy előtte még soha nem rendezett filmet. Mindössze huszonhat éves volt, amikor megalkotta az Aranypolgárt (Citizen Kane). De nemcsak rendezte, hanem a főszerepet is ő játszotta, és a forgatókönyvet is ő írta, amiért Oscar-díjat kapott 1941-ben.

Ez a cikk arra ösztönzött, hogy újra felfedezzem a "misztikus fikció" világát, amelyet harminc évvel ezelőtt láttam utoljára. Meglepetten tapasztaltam, hogy mennyi emlék és kép él bennem a filmből, és hogy a mostani élmény mennyire eltér a korábbi értelmezésemtől. Az idő múlása és a tapasztalataim formálták az érzéseimet, így új fényben láttam a történetet.

Valószínűleg a remekműveket épp azért nem kezdi ki az idő, mert nem csupán az aktualitásokról beszélnek, hanem azokat az örök érvényű gondolatokat fogalmazzák meg, amelyek még évtizedek múlva is ugyanolyan érvényesek.

Mozitörténeti mérföldkő volt, soha korábban nem született hasonló alkotás, viszont óriási hatással volt a későbbi filmkészítőkre. A kameramozgás, a színészi játék, a párbeszédek, a forgatókönyv, a világítás, a díszletek... mind-mind grandiózus munka. Egyedül a szinkronból lehetett biztosan tudni, hogy ez nem egy stilizált negyvenes évekbeli film, hanem tényleg akkor készült.

Az Aranypolgár főszereplője William Randolph Hearst, a gátlástalan sajtócézár ihletésére készült, aki minden lehetséges eszközt bevetett, hogy megakadályozza a film bemutatását. E törekvése végül kudarcot vallott, ám a pénzügyi sikert így sem tudta megvédeni a mozi számára. Ennek ellenére, még a hatalmas vagyona és befolyása sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy az igazi filmkedvelők ne fedezzék fel újra a művet az ötvenes években. Azóta a film kultikus státuszra tett szert, és 1958-ban a legjobb filmek közé választották, a rangos tizenkettő között.

Megdöbbentő, hogy Orson Welles, a filmbeli Charles Foster Kane karaktere által elmondott mondatok mennyire rezonálnak a mai politikai diskurzusban.

"Mindig a párbeszédekkel indítom a munkát. Nem tudom elképzelni, hogyan lehet valaki a cselekményre fókuszálni, mielőtt a dialógusokat megírná. Számomra ez az egyetlen járható út. Tudom, hogy elméletileg a szavak másodlagos szerepet játszanak a filmekben, de az én alkotásaim titka éppen ez: minden szónak jelentősége van. Mivel nem némafilmeket rendeznék, elengedhetetlen, hogy tisztában legyek azzal, mit mondanak a karaktereim." - mondta egyszer, amikor a munkafolyamatáról kérdezték.

Kane egy igazi hataloméhes ember, aki nem ismer határokat. Számára a cél szentesíti az eszközt, és a saját érdekei mindennél fontosabbak. Gazdagsága lehetővé teszi számára, hogy a pénz csillogásával bűvölje el a körülötte lévőket, ám a valódi érzelmek és kapcsolatok számára ismeretlenek. Mindenkit manipulál, kihasználva mások gyengeségeit, hogy csak tovább növelje befolyását és dominanciáját. Az empátia számára csupán egy távoli fogalom, hiszen a hatalom megszerzése és megtartása az egyetlen igazi szenvedélye.

A hatalmas Xanadu palotájának üres termei között, elmagányosodva és megkeseredve távozott az élők sorából, utolsó szavai pedig egy rózsabimbóra utaltak. Ezt a feliratot őrizte a szánkó, amelyen gyermeki önfeledtségben hódolt a szórakozásnak, mielőtt szülei gyakorlatilag "eladták" őt egy aranybányáért cserébe Walther Thatcher, a chicagói bank nagyhatalmú vezetője számára.

Kane sorsa valóban lenyűgöző, akárcsak Orson Welles élete és pályafutása, tele drámai fordulatokkal és mély érzelmekkel.

Számos magyar vonatkozású projekt fűződik a nevéhez. 1939-ben például Orson Welles rendezésében és főszereplésével a CBS rádió bemutatott egy különleges feldolgozást Molnár Ferenc Liliomjából. Később, 1974-ben a budapesti születésű Hoffmann Elemér Albert, aki később Elmyr de Hory néven vált ismertté a művészvilágban, egy figyelemre méltó filmet készített, amelynek középpontjában ő maga állt. A F for Fake (H mint hamisítás) című alkotás a képhamisítás izgalmas világába kalauzolja el a nézőt.

A karakter lényegében az az út, ahogyan az ember áthágja azokat a szabályokat, amelyeknek engednie kellene, és szembenéz azzal az érzelemvilággal, amely éppen a szívében él. Ez a viszonyulás az élet és a halál mélyebb értelméhez. Még a legárulóbb csirkefogóknak, a leggyűlöletesebb gonosztevőknek is van valamilyen karakterük, amely árnyalja a történeteiket. E gondolatok nem csupán Horyra vonatkoznak, hanem mindazokra, akik valaha inspirálták a rendezőt, bemutatva a komplexitásukat és a belső küzdelmeiket.

Több film elkészítésében is részt vett, közöttük fellelhető A sanghaji asszony is, amelynek főszerepét akkori felesége, a híres Rita Hayworth játszotta. Viharos kapcsolatuk öt esztendőn át tartott, és egy lányuk is született, ám a rendező már a várandósság idején is nyíltan hűtlen volt feleségéhez.

1948-ban váltak el, majd Welles elhagyta Amerikát, és főként Európában játszott mindenféle filmekben, leginkább azért, hogy finanszírozhassa a bevételből a saját projektjeit. Ezek közül az egyik legismertebb ismét Shakespeare-hez kapcsolódott, öt drámájának felhasználásával írt egy filmet, melyben ő alakította Falstaff szerepét.

Amikor egy szerepet kell megformálnom, kezdetben minden részletet belecsempészek abba a karakterbe, de soha nem merülök el a valótlan elemekben. Egy színész sosem tud más lenni, mint a saját énjének megnyilvánulása.

„Alkoss valami különlegeset!” – mondta egyszer Welles.

1962-ben készült el a Kafka regénye alapján készült A per című film, amely azóta is az egyik legelismertebb adaptációjának számít. A rendező, aki saját magát is a legjobb alkotásának tartotta, mélyen belemerült a történet sötét és abszurd világába, amely a mai napig lenyűgözi a nézőket.

"Bármely mű olyan mértékben jó, amilyen mértékben kifejezi az alkotóját. A saját forgatókönyveimmel kapcsolatban ennek megfelelően a morális elkötelezettségem még nagyobb. Számomra éppen a morális aspektusok a legfontosabbak. Gyűlölöm a retorikát, és magában a műben érvényesülő moralizálást, de a morális aspektus mindenek felett való számomra" - nyilatkozta.

1970-ben kapott életművéért Oscar-díjat, 1975-ben pedig az Amerikai Filmintézet életműdíját szavazták meg neki.

1975-ben tért haza Amerikába, ekkorra már súlyos egészségügyi gondjai voltak, ám töretlenül dolgozott, de már nem volt több nagy dobása, nagyon sok terve maradt dobozban vagy félkészen.

Három házasságot kötött, 1955-ben feleségül vette az olasz származású Paola Morit, akivel egy lányuk, Beatrice született. Kapcsolatuk egészen Welles haláláig tartott, és együtt éltek át számos emlékezetes pillanatot.

Welles hiába rendelkezett lenyűgöző tehetséggel, soha nem tudta megvalósítani azt a karriert, amelyre igazán hivatott lett volna. A gyermekkorának fájdalmas élményei sosem hagyták el, és mindig az a kis árva fiú maradt benne, aki egy szamár hátán indult útnak a világ felfedezésére. Utolsó filmtervének középpontjában éppen Don Quijote állt, amely a küzdelem és az álomkergetés szimbóluma lett volna számára.

Egyszer régen vonzó férfi volt, akinek a nők szívét nemcsak a külseje, hanem a karizmája is meghódította. Az idő múlásával azonban meg kellett küzdenie az elhízás nehézségeivel, melynek hátterében cukorbetegsége állt. Szívproblémák is kínozták, és sajnos a sors végül egy infarktus formájában csapott le rá, 1985. október 10-én.

Természetesen! Íme egy egyedi szöveg és egy ars poeticának is felfogható idézet: "A művészet nem csupán a szavak vagy színek játékát jelenti, hanem az élet mélyebb értelmének keresését. Minden alkotás egy tükör, amelyben önmagunkat és a világot láthatjuk, így válva a kreativitásunk szavává." "Az alkotás számomra nem más, mint a lélek hangja, amely a csendben is képes megszólalni."

Csupán egyféle munka iránt érzem a valódi szenvedélyt, hiszen számomra elengedhetetlen, hogy hű legyek ahhoz az emberhez, aki valójában vagyok: a kísérletező szellemhez. Önmagam számára csupán egyetlen érték van: az, hogy nem állítok fel merev szabályokat, csupán a felfedezés és a kísérletezés izgalma az, ami igazán lelkesít, semmi más.

Nem érdekelnek a műalkotások, az utókor, a hírnév, csak az az öröm érdekel, amelyet maga a kísérletezés nyújt. Ez az egyetlen terület, ahol igazán becsületesnek és őszintének érzem magam.