Billy Idol története 10+1 dalban: Az ikonikus rockzenész pályafutása 1. **White Wedding** - Ez a dal nemcsak Billy Idol egyik legismertebb slágere, hanem a rockzene egyik alapköve is. A dal sötét, romantikus hangulata és ikonikus riffje azonnal megragadj

William Michael Albert Broad, közismert nevén Billy Idol, 1955. november 30-án látta meg a napvilágot az angliai Stanmore városában. A zenei karrierje a 1970-es évek második felében kezdődött, amikor a londoni punk színtér vibráló világában a Generation X nevű együttes tagja lett. Habár a banda kultikus státuszra tett szert, nem tudta elérni azt az áttörést, amit például a The Police vagy a The Clash elért, így 1981-ben feloszlottak. Billy azonban nem adta fel, és New Yorkba költözött, ahol találkozott Steve Stevens gitárossal, akivel szoros és sikeres munkakapcsolatot alakítottak ki. Az eredmények hamarosan megmutatkoztak: a stúdiózenészekkel készített Don't Stop EP után 1982 közepén megjelent az első teljes értékű Billy Idol album. Ezt az anyagot Keith Forsey producer segítségével rakták össze, aki nem volt ismeretlen Billy számára, hiszen már együtt dolgoztak a Generation X harmadik nagylemezén. Idol, Stevens és Forsey triója már ezen az első lemezen meglelte azt a nyerő formulát, amely ötvözte a poszt-punk, new wave és rockabilly elemeit, mindezt pedig egyedi, hard rockos energiával és a korszak szintipop trükkjeivel fűszerezték. A debütáló albumot a Hot In The City kislemez vezette fel, amely sikeresen teljesítette küldetését, de igazán nagyot a második single, a legendás videoklippel ellátott White Wedding szólt. Ez a dal a Billboard Hot 100 listáján a 36. helyig jutott, és gyakori vendég lett az éppen akkoriban elindult Music Television képernyőjén, persze csak miután a cenzorok által kifogásolt részeket eltávolították a klipből. Az enyhén sötét rockos, gótikus elemekkel gazdagított White Wedding nem a legnagyobb slágere Billy Idol pályafutásának, de kétségtelenül az egyik legikonikusabb darabja, amely mindig is helyet kapott a koncertjein.

A kettes sorszámú album címadó dalának megjelenésekor mindenkinek Billy Idol neve jut eszébe, és ennek nem csupán a véletlen az oka: a "Rebel Yell" valóban kőbe véshette Billy zenei világát. Ehhez természetesen Steve Stevens zsenialitása is elengedhetetlen volt. A feltűnő frizurájú gitáros ikonikus kezdőriffje és az öndefiniáló, szinte galaktikus szólója legalább akkora mértékben hozzájárult a dal sikeréhez, mint Billy fülbemászó éneklési stílusa és karizmatikus kisugárzása. Bár a kislemez 1984 januári debütálása idején nem aratott osztatlan sikert a slágerlistákon, a világ fokozatosan felfedezte a dal különlegességét, és végül egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Noha az Egyesült Államokban nem került be a top 40-be, a nagylemez végül a siker hátán vágtázott, és elengedhetetlen szerepet játszott abban, hogy a korong multiplatina státuszt érjen el.

Bár a címadó szám dominálta a figyelmet, a Rebel Yell lemez második kislemeze, az Eyes Without A Face kereskedelmi szempontból messze túlszárnyalta azt. A Billboard Hot 100-as listáján a negyedik helyet foglalta el, és más fontos zenei piacokon is kiemelkedő sikert aratott. A dal érzelmes atmoszférája és lírai stílusa révén az énekes egy új oldalát tárta a közönség elé, amely legalább annyira vonzó volt, mint a jól ismert, lázadó imázsa. A szintipop alapokra ügyesen felépített szám azt is előre jelezte, hogy Idol és Stevens együttműködése még sok izgalmas pillanatot tartogatott. Érdekesség, hogy a refrénben hallható hatásos francia vokálokat Billy akkori párja, Perri Lister énekelte.

A Flesh For Fantasy neonfényes atmoszférája tökéletesen tükrözte a '80-as évek szellemiségét. Míg manapság már ritkán találkozunk olyan árnyalt művekkel, amelyeket kislemezként kiadnának, akkoriban ez a fajta kísérletezés mindennaposnak számított. Az Eyes Without A Face éppen uralta a slágerlistákat, és természetesen a Flesh For Fantasy nem tudott versenyezni vele, hiszen sokkal visszafogottabb hangzású volt. Ennek ellenére ez a funkyt és new wave-t ügyesen ötvöző dal mégis bejutott a top 40-be. Stevens itt alkotta meg talán a legdúsabb, legmélyebb textúrákat, amelyek éles ellentétben álltak a közvetlenebb rockelemekkel. Ezen kívül a Flesh For Fantasy megjelenése hangszertechnikai szempontból is mérföldkő volt, hiszen Stevens ekkor debütált a Roland GR-707 gitárszintetizátorral, amely új dimenziókat nyitott a zenei világban.

Az első pár év feszített tempóját követően törvényszerűen érkeznie kellett egy hosszabb szünetnek, ami alatt Billy-ék feltölthették a lemerült elemeket. Hogy ez már a sorsdöntő harmadik lemezre való ráfordulás előtt megtörtént, nos, némileg meglepő volt, mindenesetre az eredmény őket igazolta. A Whiplash Smile ugyanis a Billboard 200-as albumlistáján a tekintélyes hatodik helyen landolt, és több mint egymillió példányt adtak el belőle, ám ettől függetlenül nem lehetett szabadulni a gondolattól, hogy az anyagot kissé túl kiszámítottá tették, ami a frissesség és az izgalom rovására ment. Kiemelkedő dalok persze itt is akadtak bőségesen, például a top 20-as Sweet Sixteen: annak dacára, hogy Idol és Forsey közös szerzeményének ugyanazt a szerepkört szánták, mint az Eyes Without A Face-nek, valamint zeneileg is leplezetlen módon utalt vissza a korábbi slágerre, a Sweet Sixteen azért baromi hatásosra sikeredett, fülledt hangulata és bossa novás lüktetése folytán nem csupán a lemezanyag, hanem egyszersmind az akkori mainstream üde színfoltját is jelentette. Érdekesség a Whiplash Smile-lal kapcsolatban, hogy a lemezfelvétel során olyan óriások segítették ki a csapatot, mint a basszusgitár prófétája, Marcus Miller, továbbá Harold Faltermeyer zeneszerző, aki billentyűs hangszereken járult hozzá a végeredményhez. Fun fact: Faltermeyer akkoriban állította össze a Top Gun akciómozi filmzenealbumát, ezért megkérte Steve Stevenst, hogy játssza fel a gitársávokat az instrumentális főtémához. Az azóta önálló életre kelt kompozíciót mindössze egyetlen éjszaka leforgása alatt rögzítették, a következő évben pedig megnyerték vele a Grammy-díjat.

Bár a közönség szívéhez közel álltak, Steve Stevens 1987-ben elvált Billy Idol társaságától, hogy szólókarrierbe kezdjen, és olyan neves művészekkel dolgozzon, mint Michael Jackson. Billy azonban nem esett kétségbe: új stúdiózenészek segítségével kezdett dolgozni a következő albumán, a Charmed Life-on, amely 1990 tavaszán jelent meg. A lemez kiemelkedő dala, a Cradle Of Love, a mai napig a legmagasabb helyezést elért kislemeze, a Billboard Hot 100-on egészen a második helyig jutott. A dalhoz készült, David Fincher által rendezett videoklip rendkívül hatásosra sikerült, ami nem meglepő, hiszen elnyerte az 1990-es MTV Video Music Award-ot. Emellett a Cradle Of Love felkerült a Ford Fairlane kalandjai című vígjáték filmzenéjére is. A filmhez készített alternatív klip viszont problémás helyzetbe került, mivel megjelent benne Andrew Dice Clay, akit egy évvel korábban már kitiltottak az MTV képernyőjéről, így ezt a verziót a csatorna nem volt hajlandó bemutatni. Ráadásul az album megjelenése előtt Billy egy súlyos motorbalesetet szenvedett, ami hónapokra kivonta őt a nyilvánosságból, így a turnéra csak 1990 második felében tudott elindulni. Ennek ellenére a Charmed Life óriási népszerűségnek örvendett.

A '90-es évek változó széljárása Billy-t is arra ösztönözte, hogy felfedezetlen területek felé vegye az irányt, a kaland azonban finoman szólva is zsákutcának bizonyult. A futurisztikus közegbe helyezett rockzene ötlete különben nem volt ördögtől való, a megvalósítás azonban hagyott némi kívánnivalót maga után. A korabeli - a maihoz képest gyerekcipőben járó - technológiára való túlzott támaszkodásnak az énekes azonnal megfizette az árát, a végeredmény ugyanis minden volt, csak meggyőző nem: az előző albumon rendszeresített Mark Younger-Smith gitárost oldalvonal mellé szorító olcsó sampleres hangminták és technós ritmusok nyomban megásták a hiteltelenség szakadékába zuhanó Cyberpunk album sírját, a kritika és a közönség egyöntetű elutasítása pedig borítékolható volt. A lemez egyetlen valamirevaló témát fialt, a Shock To The System egészen népszerű is volt Európában 1993-ban, ám a komplett anyag megítélésén ez mit sem változtatott.

A Cyberpunk hatalmas csalódása után Billy Idol egyértelmű lépésre szánta el magát: visszahívta Steve Stevens gitárost, még ha csak egy új dal erejéig is. A Speed című számot a Féktelenül című akciófilmhez készítették, amelyben Keanu Reeves és Sandra Bullock játszik, és nem meglepő, hogy a dal azonnal a helyére került a film hangzásában. Ez a dal egy teljesen új irányt képviselt a Cyberpunk zűrzavarához képest, amely már rég eltűnt a zenéjükből. Steve Stevens korábbi teljesítménye a Vince Neil Exposed albumon már megmutatta tehetségét, és a Speed riffjei is azonnal magukra vonták a figyelmet. Sajnos azonban ezt a remekművet nem követte új album. Egy ideig úgy tűnt, hogy Billy és Steve a Neurotic Outsiders projekt keretein belül folytatják, de a Guns N' Roses-os Duff McKagan és Matt Sorum közreműködése végül nem hozott eredményt, így Billy hosszabb időre háttérbe vonult.

A VH1 Storytellers műsorában rögzített akusztikus koncertanyag 2001-ben óriási sikert aratott, ami arra ösztönözte Billy Idol kiadóját, hogy azonnal összeállítson egy válogatásalbumot. Ez a lemez hamarosan elérte a platinastátuszt, ami Billy-t arra indította, hogy felfüggessze a korkedvezményes nyugdíját. Újra felvette motoros bőrdzsekijét, és újra belevetette magát a showbiznisz forgatagába. 2005-ben érkezett a várva várt Devil's Playground album, amely ízig-vérig őszinte, sallangmentes rock & roll-t kínált. Ez az anyag nem a görcsös törekvés, hanem a természetes bizonyítási vágy szüleménye volt, és egy magabiztos Billy Idolt mutatott, akit újra komolyan kellett venni. A Rebel Yell világába való visszatérés nyilvánvaló volt, főként a Scream és a Super Overdrive dalainak köszönhetően. A turné során Brian Tichy és Derek Sherinian is csatlakozott a bandához, így az öttagú csapat brutális energiája hamarosan híressé vált. Ennek következtében Billy újra az elsővonalas koncertattrakciók sorába került.

Régen sem lehetett rásütni Billy Idolra, hogy szükségtelen túltermelést folytat lemezfronton, a 2000-es években viszont még a korábbinál is ritkábban adott ki új dalokból álló kollekciókat. Az énekes a Devil's Playground után következetesen beállt az évtizedenkénti egy lemezre, amit sajnálattal vett tudomásul a tábor, a turnézásba mindazonáltal továbbra is komoly energiákat fektetett. A Kings & Queens Of The Underground album elődje nyomvonalán haladt tovább, a Trevor Horn produceri szakértelmét dicsérő anyag viszont még letisztultabb dalok formájában öltött testet. A stúdiózás idején ismét új arcok bukkantak fel a frontember körül, Stevens mellett Billy Morrison gitáros is állandó szerzőtárssá avanzsált, míg a billentyűs témákat az ASIA és a Yes legendája, Geoff Downes játszotta fel. Ettől függetlenül a zene vérbeli Billy Idol maradt, csupán a megfogalmazás tűnt korszerűbbnek a korong nagy részén, de az olyan békebeli rockhimnuszokból sem volt hiány rajta, mint a Postcards From The Past.

Ismét egy bő dekád telt el, mire Billy új lemez kiadására szánta el magát, ami akár az utolsó is lehet, ha azt feltételezzük, hogy konzekvensen tartja magát ez előző évtizedek hagyományaihoz, és nyolcvanévesen már inkább a jól megérdemelt pihenést választja a stúdió félhomálya helyett. A tavasszal megjelent Dream Into It konceptalbumot jól fogadták a kritikusok, az ősrajongók közül viszont sokan fenntartásokkal kezelték higgadtabb, visszafogottabb megfogalmazása miatt. Tény, hogy az eddigi legnyugisabb, legkevésbé energikus Billy Idol-műről beszélünk, ami ezzel együtt is újabb fontos állomása az énekes pályájának, egyben jutalomjáték. Mindenképpen megemlítendő momentumok a Joan Jett, Avril Lavigne és Alison Mosshart társaságában elkövetett duettek, melyek új fűszert adtak a régi recepthez, a pálmát azonban a '80-as évekbe nyílegyenesen visszarepítő, és a korong egyfajta ars poeticájaként is értelmezhető Still Dancing viszi el. Billy Idolt ugyanis pont az ilyen dalokért szeretjük annyira.