Az Avicii-dokufilm gazdagítja a zenész örökségét, ugyanakkor nem nyújt mélyreható válaszokat arra, miként süllyedhetett el olyan mélyen a lelki válság tengerében.

December 31-én a Netflixre is felkerült a nyáron bemutatott "Avicii - A nevem Tim" című dokumentumfilm, amely igyekszik átfogó képet adni a producerlegenda tragikusan rövid életéről, de nem adja át igazán, milyen mélységeket kellett átélnie. Kritika.

"A célom az időtlen zene megalkotása, ezt próbálom létrehozni" - fogalmaz Tim Bergling, ismertebb nevén Avicii a róla készült dokumentumfilmben. A svéd producernek egy olyan iparág adatott meg, amely megrágja és kiköpi az embert. Ráadásul egy olyan műfajban alkotott, ahol könnyen fogyasztható, de rövidéletű termékek a dalok, mégis beváltotta a magához fűzött reményeit: soha nem rendeznek már olyan céges bulit vagy olyan egyetemi gólyabált, amin ne csendülne fel legalább egy dala. Avicii története azt mutatja, hogy a gyártósori zenetermelés mögött is érzékeny művészek állnak, akik szeretnének nyomot hagyni a kultúrában, legalábbis ezt a legendát építi a róla készült Avicii - A nevem Tim című (immár Netflixen is látható) dokumentumfilm, amely átfogó képet ad az EDM-legenda tragikusan rövid életéről, de nem megy igazán mélyen bele, hogyan kerülhet egy szerencsésnek mondható fiatal férfi olyan mélyre, hogy látszólag minden követ megmozgatva sem tudja megtalálni a boldogságot.

Ahogy Henrik Burman filmje is bemutatja, Tim Bergling, akit ma Avicii néven ismerünk, egy olyan fiatal volt, aki teljesen átformálta a zeneipart. Nem igazán érdekelte, hogy hangszeres tudását csiszolja, sokkal inkább arra összpontosított, hogyan találhatja meg a legegyszerűbb utat ahhoz, hogy grandiózus zeneműveket alkothasson. Mint sok más kamasz, számára is az FL Studio szoftver felfedezése jelentette a kiugrási lehetőséget a dalszerző karrier felé. A stockholmi fiú később mesterien kihasználta a technológia nyújtotta lehetőségeket, és ezzel egy új korszakot nyitott a modern zenészek számára.

Attól, hogy látszólag egy ilyen ember mást sem csinál, csak kattintgat, amíg szerencséjére összeáll valami hallgatható, attól még teljesen nevetséges volna vitatni, hogy az 1989-ben született Bergling egy igazi zseni volt. Tevékenysége és sikere tökéletesen rávilágít arra, hogy mi tesz azzá egy popzenészt: a legegyszerűbb elemekből, letisztult zenei megoldásokból alkotni valamit, ami aztán milliók lelkéhez tud elérni.

A film mesterien építi fel Avicii zseniképét, anélkül hogy erőltetett lenne. Érdekes bepillantani egy dalszerzői session kulisszái mögé, vagy hallgatni azokat az embereket, akik méltatják Avicii munkásságát, miközben a zeneírás hagyományos technikáit is jól ismerik. Burman alkotásában a svéd producer egyfajta hídként funkcionál, aki alázatával képes összekapcsolni a soul- és rockzenészeket, miközben hihetetlen ösztönös érzékkel írja meg a modern rádióslágereket. A film legnagyobb értéke éppen ez: megmutatja Avicii történetének minden fontos aspektusát, ami képes inspirálni az elektronikus zene iránt érdeklődő fiatalok millióit, és világosan artikulálja mindazt, ami az ő kreatív metódusában és hozzáállásában értékes.

Bergling pályafutásának kezdetével párhuzamosan egyre inkább teret nyer az alkohol, amely először mint segítő eszköz funkcionál a félénk, introvertált zenész számára, lehetővé téve, hogy felszabadultabban élje meg a popsztárokra jellemző, bulikban gazdag életet. Azonban az alkohol mellett hamarosan megjelennek a drogok és a fájdalomcsillapítók is, és a dokumentumfilm egy olyan ember portréját festi meg, aki súlyos függőségi problémákkal küzd. Miközben a producere körül odaadó családja és barátai folyamatosan próbálnak segíteni neki, a film rávilágít arra a szomorú valóságra, hogy még a legközelebbi hozzátartozók sem tudják megállítani a mélyrepülést.

A film fájdalmas gyenge pontja éppen ebből a megközelítésből fakad. Valószínű, hogy a nézők már a dokumentumsorozatok sokrétű, részletes narratíváihoz szoktak hozzá, míg a film korlátozott játékideje nem teszi lehetővé, hogy Avicii életének és megpróbáltatásainak mélyebb rétegeit feltárja. Ennek következtében a történet egy klasszikus, felszínes rocksztársztorira redukálódik, amelyben a „sztárság, drogok, korai halál” kliséje dominál. A 2020-as évek közepén azonban a közönség joggal várna egy sokkal árnyaltabb és bonyolultabb elmesélést, amely képes lenne visszatükrözni a modern zenei élet kihívásait és a mögöttük rejlő emberi drámát.

Felfoghatatlan, hogy Bergling mennyi erőfeszítést tett azért, hogy helyrehozza mentális állapotát és egészségét. Minden lehetséges utat bejárt, beleértve a spirituális elmélyülést és a szakemberek segítségét is. Rendkívül szomorú, hogy a modern világ, amely rengeteg lehetőséget kínál, mégsem tudta megmenteni ezt a fiatal, mindössze 28 éves férfit. A film tanúsága szerint minden adott volt ahhoz, hogy stabilizálja az életét, mégis, a valóság más világot mutatott.

Előfordul, hogy még így sem jön össze. Ez egy rendkívül megdöbbentő emberi történet, amelynek terhére a film nem igazán fókuszál, ami valószínűleg tudatos alkotói választás: inkább Avicii mítoszának építése a cél, mintsem a tragikus sorsának mögöttes okait alaposan feltárni. Ennek következtében azok számára, akik nem rajonganak a művész iránt, hiányérzet támadhat a film megtekintése után.

Más kérdés, hogy ezután könnyű rajongójává válni. A film alapján ugyanis egy alázatos alkotót ismerünk meg, aki volt annyira bátor, hogy összehozza a saját inverz bobdylanezésétegy elektronikus zenei fesztiválon, és kiálljon élő hangszerekkel annak ellenére, hogy a közönség nagyon nem azt várta tőle. Aki igyekezett új dolgokat felfedezni, rá tudott csodálkozni más zsenik zeneiségére. Simán lehet, hogy ez az Avicii, akit a filmből megismerünk, képes lett volna megújulni, és megtartotta volna pozícióját a 2020-as években is, ahol Fred again.. vagy az önmagát újraértelmező Skrillex teljesen felforgatták a mainstream elektronikus zenét. Sosem tudjuk meg ezt.

Amit biztosan tudunk, az az, hogy ebben az iparágban kizárólag érzékeny lelkű embereknek kellene dolgozniuk, akik képesek az empátiára a művészek iránt. Olyanoknak, akik nem csupán a számokat látják, hanem emberként tekintenek az alkotókra. Ha a zeneipar nem hajlandó elismerni, hogy a hagyományos üzleti erényeken túl más készségekre is szükség van a zenei közeg támogatásához, akkor a helyzet változatlan marad. Gondoljunk csak Avicii történetére – a film tanulságai szerint ő rendelkezett a megfelelő támogatással, hogy elkerülje a teljes összeomlást. De mi történik azokkal a művészekkel, akiket hiénák vesznek körül? A szórakoztatóiparnak fel kell ismernie ezt a problémát, mert ha a dolgok ilyen állapotban maradnak, rengeteg értékes dal fog a fiók mélyére süllyedni, sosem hallva a világ fülének.