A nagypénteki Passió homíliája: Az Úr teljes bizalmat szavaz az Atya hűséges szeretetének - Vatican News A nagypéntek szent pillanataiban, amikor a szenvedés és az áldozat összefonódik, a Passió története mélyen rávilágít az Úr és az Atya közötti kapcsol
Jézus szenvedését és halálát csak a "kereszt bölcsességével" tudjuk igazán megérteni, amely nem a számítások és logika világában létezik, hanem a szeretet mélységeiben. Ez a "bölcsesség" nem mesterséges, hanem egy olyan kapcsolati intelligencia, amely nyitottsággal viszonyul Istenhez és embertársainkhoz. A mai, algoritmusok által vezérelt világban, ahol a vágyainkat, gondolatainkat és identitásunkat is előre megírják, a Kereszt visszaadja számunkra a valódi választás szabadságát. Ez a szabadság nem a hatékonyságon, hanem az önmagát adó szereteten alapul. Ezért a liturgia egy nagy csend és átszenvedett ünnepélyesség légkörével kezdődik, amikor a papság a földre borul, és a hívek közössége együtt imádkozik, hogy megértsék az Urat, aki "földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált" (Zsid 5,7-9). De hogyan történik mindez? - kérdezi a szónok.
Az Atya nem vonta meg Fiától a kereszt szenvedéseit, hanem lehetőséget adott számára, hogy éppen a kereszt oltárán váljon a világ Megváltójává. Isten nem akadályozta meg Krisztust a szenvedésben, ellenkezőleg, képessé tette őt arra, hogy a szeretet legmagasabb követelményeihez hűen adja át magát, még az ellenségeivel szemben is. A "teljes önátadás" az a képesség, amely bizalommal fogadja el a történéseket. Krisztus nem csupán elszenvedte a körülményeket, hanem olyan szabadsággal fogadta el őket, hogy azokat az üdvösség útjává formálta, amely mindenki számára nyitva áll. Pasolini atya ezután a passió három kulcsfontosságú pillanatára irányította figyelmünket, amelyek során Jézus szavai révén megmutatja, hogyan lehet teljes bizalommal élni Istenben, anélkül hogy az ember elveszítené saját történetének főszerepét.
„Én vagyok” – mondja a keresésére érkező őröknek, s e szavak súlyával a földre taszítja őket. Csak a második kérdésre válaszol, amikor is felfedi magát, de éppen ezáltal nyer valódi szabadságot, ahogyan így fogalmaz: „Senki sem veszi el tőlem, én magam adom oda” (Jn 10,18). Ez a hozzáállás aligha változtatja meg a dolgok folyását, hiszen Jézust nem sokkal később elfogják. Ám ha Istenbe vetett hittel és bizalommal fordulunk felé, lehetővé válik számunkra, hogy belsőleg szabadok és szilárdak maradjunk. Csak ebben a szellemben válik könnyebbé az élet súlya és a szenvedés, amely bár valóságos marad, mégis termékennyé válik, életet hozva magával.
Szomjazom – ez a szó tükrözi Jézus utolsó pillanatait, amikor a legmélyebb szükségleteit tárja elénk. Halála előtt kifejezi azt a vágyát, amelyet mi magunk nem tudunk neki megadni. Krisztus teste, megfosztva minden földi dologtól, a legszemélyesebb igényét hirdeti: arra vágyik, hogy szeressék, hogy befogadják és hogy meghallgassák. Ebben a döntő pillanatban végre találkozik az emberi szomjúság és Isten végtelen szeretete.
És végül a harmadik szavával - "beteljesedett" - megvallja az ő és a mi emberségünk beteljesedését is, amikor mindentől megfosztva mégis úgy dönt, hogy teljes egészében nekünk adja életét és Lelkét. Ez nem passzív önátadás, hanem a legfőbb szabadság aktusa, annak a gyengeségnek az elfogadása, melyben a szeretet teljessé válik. Nem a függetlenség, nem a nagyszerű teljesítmények adnak értelmet az életnek, hanem az a képesség, mely a korlátokat az ajándékozás lehetőségévé alakítja át. Ebben a gesztusban Jézus megmutatja nekünk, hogy nem az erő váltja meg a világot, hanem az a gyengeség, amely magának semmit nem tart meg - zárta nagypénteki homíliáját Roberto Pasolini kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka.
