Egy férfi, aki a világ zajától távol, egy barlang mélyén keresett menedéket, egy váratlan felfedezéssel gazdagította az emberi tudást: véletlenül megalkotta egy teljes tudományág alapjait. Üdvözlet Magyarország!
1962 telén, a francia Alpok titokzatos gleccserbarlangjában, egy magányos férfi lép ki a föld mélyéből. Két hónapnyi sötétség után először ismét szembesül a napfény ragyogásával, ám a sötét szemüveg, amelyet visel, eltakarja a világot előle. Fogalma sincs, milyen nap van; gondolatai lassan, nehezen formálódnak, és saját szavaival élve "félig őrült, szétszabdalt marionettként" érzi magát, mintha az idő és a valóság szövedékéből kiszakadva, a semmiben lebegne.
Ez a férfi nem más, mint Michel Siffre, aki egyetlen kísérletével véletlenül megalapozta az emberi kronobiológia tudományát – számol be róla az IFLS.
Michel Siffre 1939-ben született Nizzában, geológusként végzett a Sorbonne-on. 1962-ben hazatért, hogy egy frissen felfedezett gleccser geológiai tulajdonságait tanulmányozza. Eredetileg csak 15 napot tervezett a föld alatt tölteni, de úgy érezte, ez nem elég - ezért 63 napot vállalt.
Nem hozott magával órát, nem támaszkodott mesterséges világításra, és a külvilágból semmilyen időt jelző jelet nem fogadott el. Az volt a szándéka, hogy "állatként létezzen" - időérzékelés nélkül, a teljes sötétség ölelésében.
Siffre 130 méter mélyen, a felszín világától elzárva élt, ahol a hőmérséklet állandóan fagypont alatt mozgott, és a levegő páratartalma szinte elviselhetetlenül magas, 98%-os volt. Ruhái és lábai állandóan átáztak, és testhőmérséklete olykor a 34 °C-os küszöb alá csökkent, ezzel is megnehezítve mindennapi életét a sötét mélységben.
"Rendkívül gyenge felszerelésem volt, egy aprócska sátorban húztam meg magam, minden össze volt zsúfolva" - mesélte később. Mindezek ellenére a kísérletei forradalmi áttöréseket hoztak.
Siffre észlelte, hogy az időérzékelése teljesen megváltozott. Amikor arra kérték, hogy számoljon 120-ig, azt hitte, hogy csupán öt perc telt el, miközben a valóságban sokkal hosszabb időszak zajlott. Belső órája jóval lassabban ketyegett, mint a körülötte lévő idő. A kísérlet végén még mindig meggyőződve volt arról, hogy augusztus 20-a van, noha valójában már szeptember 14-e futott.
A legfontosabb felfedezés az volt, hogy az emberi test belső órával rendelkezik - függetlenül a napszaktól vagy a külső környezettől. Siffre cirkadián ritmusa (az alvás-ébrenlét ciklusa) teljesen eltért a megszokottól. Először 24,5 órás "napjai" lettek, majd egy későbbi kísérletben már 48 órás ciklusokban élt: 36 órát volt ébren, majd 12 órát aludt.
Siffre kezdetben nem nyerte el a tudományos közösség elismerését – sokan őt csak egy őrült, szenzációhajhász figurának tekintették. A barlangászok aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy jelenléte veszélyeztetheti az ökoszisztéma egyensúlyát, míg a biológusok inkább kétkedve szemlélték egy geológus tudományos törekvéseit.
Idővel nyilvánvalóvá vált, hogy Siffre munkássága nem csupán figyelemre méltó, hanem alapvető jelentőséggel is bír. Ő vált az emberi kronobiológia, vagyis a biológiai órák és ciklusok vizsgálatának úttörőjévé.
A hidegháború idején a hadsereg és a NASA is felfigyelt a kísérletre. Franciaország nukleáris tengeralattjáró-programja és az űrverseny is új kutatások után kiáltott. Hogyan lehet hatékonyan beosztani a legénység alvásidejét, ha nincs nappal és éjszaka? Siffre kísérletei éppen erre adtak választ.
A NASA anyagi támogatást is nyújtott, hogy matematikai módszerekkel elemezhessék az adatokat.
Siffre azóta is úgy tartja: "A barlangok a remény helyei. Az utolsó helyek egyike, ahol még lehetséges felfedezéseket tenni."
Bár az ő megközelítései ma már szinte páratlanok - a hosszú, elszigetelt föld alatti élet komoly mentális és fizikai terheket ró az egyénre - munkássága még mindig érezhető hatással van az alváskutatás, a biológiai ritmusok vizsgálata, sőt, bizonyos ráktípusok kutatása terén is.
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasni:
